Pengés fegyverek

A harci metszőbárdok átmenet a kardok és a hasító/zúzófegyverek között. Ilyen fegyvereket használhattak egyszerű katonák, de látható lovagoknál is. Az egyik legismertebb ilyen jellegű fegyver a falchion, ami kimondottan súlyos, brutális csatafegyver.

Többnyire egyélűek, esetleg fokéllel, foktüskékkel vagy kampóval látták el, ami jobban szét tudja zúzni a pajzsokat, láncingeket, illetve magát az ellenfelet. Hasonló fegyvereket lehet látni A Gyűrűk Ura filmekben az Uruk Hai-ok kezében, amit nagyvalószínűséggel ez a fegyver ihletett.

A középkori Magyar Királyságban az idők során a nemesség körében annyira elterjedt a nyugati kultúra, hogy egyes ősi, sztyeppei eszközöket, viseletet teljesmértékbe elhagytak, illetve megszűnt a funkciója, így járt a fegyverek közül a szablya is. A fegyver csak a 13. századtól lett ismét elterjedt, mikor keletről betörtek a tatárok, kunok és mindenféle sztyeppei, nomád népcsoport. Ezek nagyrésze letelepült az országban és sokáig kötődtek hagyományaikhoz.

A hosszúkard egészen a 14. század végén jelenik meg Itáliában, majd a német területeken. Híres forgatója a korban pl. Fiore dei Liberi olasz vívómester vagy Johannes Liechtenauer német vívómester, kik megalapozták vívókönyvükben a helyes, becsületes lovagpárbajt.

Ugyanis elmondható, hogy a hosszúkard kimondottan párbaj fegyver, hiszen hossza és használata nem volt túl praktikus a csatamezőm, nem lehetett pajzsot fogni mellé, ami igencsak hátránynak bizonyul íj vagy súlyos zúzófegyverek ellen.

Manapság úgy ismerik ezt a kardot, hogy „másfélkezes kard”, ami jól körbeírja a használatát, azonban a 14. században, sőt az egész középkorban sem volt ismeretes ez a név. Ugyanis ez a fajta fegyver volt a nagybetűs Kard.

Ezeket a kardokat használták leginkább a csatákban a lovagok, hiszen hosszuk megfelelő volt, hogy lesújtanak lóhátról, illetve talpas harc vagy párbaj esetén két kézzel is rá lehetett fogni, így gyorsabban tudták forgatni.

Kardnak nevezhető az a hosszabb duplapengéjű fegyver, ami rendelkezik keresztvassal és markolatgombbal. Továbbá a kardokat módosabb katonák, fegyverhordozók, lovagok, egyházi méltóságok és nemesek használták, az egyszerűbb réteg nem forgatott ilyen fegyvert a harcokban.

A gyilokok lényegében hosszabb tőrök, illetve kések, amiknek a pengéjük akár rövidkard hosszúságúak is lehettek, azonban nem voltak olyan jó minőségűek, mint a kardok.

Az ilyen fegyvereket vadászok vagy egyszerűbb katonák használták, leginkább nádvágó, metszőkések, régi kaszaélből alakíthatta ki a szegényréteg. Valószínűleg ez is több funkcióval rendelkezett, nem csak harcban használták, hanem a tábori életben is jól jött rőzse, nád vagy bozót vágásra.

A tőr abban különbözik a késtől, hogy pengéje jóval hosszabb a markolathoz viszonyítva és leginkább kétélű, hegyes eszköz. A legegyszerűbb tőrök lehettek akár böllér-, henteskések, amik jóval hosszabbak, erősebbek voltak a parasztkéseknél. Elképzelhető, hogy egy szegényebb katona ilyesmivel indulhatott harcba.

Ám, a tőröket nem csak szegény harcosok használták, hanem lovagok is, illetve jobb módú katonák, tisztek. A tőrök igen specifikusak voltak, sokszor ismertetőjegyként is szolgáltak.

A 14. században különböző formákat figyelhetünk meg:

A kések hétköznapi tárgyak voltak, leginkább az övükre felkötve tokba tartotta a középkor embere. Egy kés szinte univerzális eszköznek mondható, használhatták:

Háncsolásra, fafaragásra, hasításra, étkezésre, erős csomók kioldására, vadászat során nyúzásra, boncolásra, az egészen jó minőségű pengéket még tűzcsiholásra is, de legvégső esetbe fegyverként is jól szolgált egy szegényebb katona kezében.