A középkori Magyar Királyságban az idők során a nemesség körében annyira elterjedt a nyugati kultúra, hogy egyes ősi, sztyeppei eszközöket, viseletet teljesmértékbe elhagytak, illetve megszűnt a funkciója, így járt a fegyverek közül a szablya is. A fegyver csak a 13. századtól lett ismét elterjedt, mikor keletről betörtek a tatárok, kunok és mindenféle sztyeppei, nomád népcsoport. Ezek nagyrésze letelepült az országban és sokáig kötődtek hagyományaikhoz.
A legnépesebbek a kunok voltak, akiket a magyar királyok szerettek felbérelni zsoldosoknak. Fegyverzetük az íj és kopja mellett a szablya volt, amit remekül tudtak forgatni lóháton, de talpas harcnál is. Az ívelt éle és könnyű súlya lehetővé teszi, hogy könnyen lehessen használni mindenféle pajzs vagy mellékfegyver nélkül, hiszen jóval fürgébb, mint egy európai egyenes kard.
A pengéje nagyrészt egyélű, csak az utolsó 10-20 cm. van kiélezve, amit fokélnek neveznek. Ez bizonyos kanalazó, visszahúzó technikáknál remek szolgálatot tesz. Keresztvasa nem túl hosszú, éppen arra elég, hogy felfogja az ellenfél pengéjét és azt kifordítsa onnan. Markolata ívelt, ami lehetővé teszi, hogy kis erőfeszítéssel gyorsan és nagyot lehessen vele vágni. Végül nem mindig rendelkezik gombbal, hiszen az íves markolat jó kiegyensúlyozza a vele ellentétesen görbülő pengét.
Mivel könnyű vágófegyver így a lemezpáncélok ellen gyengének bizonyult, így a 14. század végén és a 15. században, mikor a páncéloké volt a főszerep kiment a divatból kissé. Majd reneszánszát élte, mikor tűzfegyvereké, puskáké lett a főszerep, aminek hatására elhagyták a páncélzatot és megjelent huszárság.
