A hosszúkard egészen a 14. század végén jelenik meg Itáliában, majd a német területeken. Híres forgatója a korban pl. Fiore dei Liberi olasz vívómester vagy Johannes Liechtenauer német vívómester, kik megalapozták vívókönyvükben a helyes, becsületes lovagpárbajt.
Ugyanis elmondható, hogy a hosszúkard kimondottan párbaj fegyver, hiszen hossza és használata nem volt túl praktikus a csatamezőm, nem lehetett pajzsot fogni mellé, ami igencsak hátránynak bizonyul íj vagy súlyos zúzófegyverek ellen.
A hosszúkardnak külön tudománya volt, amit csak igen kevesen tanultak ki. Csak a leggazdagabb úrfik, lovagok vagy hercegek engedhették meg maguknak az vívás órákat, sőt magát a hosszúkardot is, hiszen a legprofesszionálisabb fegyverkovácsok tudták csak jól elkészíteni ezeket a fegyvereket.
A markolata jóval hosszabb, mint egy csatakardé, a pengéje pedig jóval hajlékonyabb és hegyesebb. Ezek a kardokkal inkább szúrtak, hiszen leginkább páncélos küzdelmeknél használták, ahol megpróbáltak rést keresni a páncélredőkön. Használatának jellegzetessége a félkardozás, ami úgy történik, hogy ráfogtak a pengére, ezzel különféle technikákra képes a fegyver, könnyeben tudja beakasztani vagy kifordítani ellenfele fegyverét vagy testrészét.
