Balták és hasítófegyverek

A kalapácsból, mint szerszámból alakult ki. Akár a csatabárd, avagy a harci balta, ez is nagy változásokon ment keresztül, mikor megjelentek a páncélok, hiszen nem volt elég a puszta zúzó ereje, hanem szükség volt lyukasztásra is.

Több formája ismert, pl.: a francia corbin csőrös kalapács vagy a svájci luzernei kalapács, amik egészen hosszú nyelűek voltak és ellátták lándzsa heggyel vagy fokrésszel.

A csatabárdok a fejszékből alakultak ki, majd az idők során rengeteg formája jött létre. Megfigyelhető a csatabárdok használata az egyszerű katonák, a nemesek, sőt királyok között is, pl.: Szent Lászlót, Martell Károlyt, Robert de Bruce skót királyt is csatabárddal ábrázolják.

Hosszuk lehetett másfél méteres vagy akár akkora, mint használója magassága, az annál hosszabbak inkább az alabárdok közé tartoznak. Kétkezes fegyver, így a talpas harcokban használták őket. Hosszú nyelük lehetővé tette, hogy messze és nagyerővel tudjanak lesújtani az ellenfélre.

A fokos leginkább lovasfegyver volt, ugyanis jóval hosszabb volt a nyele, mint egy szekercének. Remekül lehetett használni egykézzel lóháton forgatva, illetve talpas harcnál kétkézzel is hadakoztak vele. A hosszú nyelével jól lehetett védekezni, illetve távolra tudtak vele ütni.

A fej része speciális, hiszen két különböző vége volt: Aminek az egyik része balta volt, a másik része fok (avagy egy hegyes tüske vagy csőr) azt fokosbaltának nevezték, majd, aminek az egyik vége bárd, az fokosbárd, de létezett még fokoskalapács is.

A harci szekercék eredetileg hétköznapi szerszámból alakultak ki: faragó, teknővájó, fahasogató baltákból. Mikor harcra került a sor egy hosszabb, erősebb nyélre helyezték, jól kiélezték és elvitték magukkal. A 14. században nem csak ilyen átalakított balták voltak, hanem kimondottan csatabalták is, amik erősebbek, strapabíróbbak voltak.