Nevezhetjük sodronyingnek is, de a láncing kifejezés jobban ismert. A láncing egy elég régi páncéltípus, még a rómaiak is használták. Apró láncszemekből van összerakva, így könnyű benne a mozgás, ám jóval súlyosabb, mint egy lemezpáncél. A korai középkorban a nyugati lovagoknak ez volt a fő páncéljuk, amit hauberknek neveztek.
Mivel a láncingek csak a gazdagok kiváltsága volt a korai századokban, így elég egyedinek számítottak, mindegyik kissé másmilyen volt. Azonban elmondható, hogy a korai láncingek hosszúak voltak, majd, hogy nem térdig értek, az ujjuk is hosszú volt, sőt egybeépítették vele a kesztyűrészt, és a csuklya rész is egybe volt építve. Igen súlyos felszerelés volt, amihez még hozzátartozott a láncharisnya is, illetve a sisak.
A 14. század, egy átmeneti korszak volt több szempontból is, így a láncingek nagyobb változáson estek át. Jóval rövidebbek lettek, már nem kellett védeni a combot és a kart annyira, hiszen megjelentek a láb- és karvérvértek. A láncingek így csak leginkább a torzót, esetleg a felkart/vállat védték, tehát olyan réseket, amit a lemezpáncél nem takart. Így a láncing a lovagok körében egy alsó páncélrétegnek számított. Annyira, hogy a 15. században ismertek olyan sodronypáncélok, amiket rávarrtak aketonokra, de csak olyan helyeken, ami kilátszott a lemezpáncélból.
Elmondható, hogy a 14. század második felére a sodronypáncél inkább csak kiegészítő lett a lovagok körében, nem pedig fő páncélzat.
Ám a gyalogoskatonáknál fő páncélként is szolgálhatott. Előfordult, hogy egy-egy gazdagabb város vagy földesúr sodronypáncélokkal látta el őrségét, milíciáját. Azonban a 14. századtól kezdve egyre jobban a lemezpáncéloké lett a főszerep, hisz a szúrófegyverektől az védett jobban, a sodronypáncélok inkább a keleti szablyaforgató népeknél maradt meg sokáig.
