A gyalogoskatonák leginkább a nagy, egésztestes pajzsokat részesítették előnybe. Ez már így volt a római korban, hiszen a légiós katonák is a nagyméretű scutum típusú pajzsot használták.
A 14. században különböző formájuk lehetett: ovális, téglalap vagy épp ívelt, háromszög alakú is. A méretük is különbözött, de a legtöbb talptól hastájékig vagy mellkas aljáig ért.
Használatuk egyszerű, hiszen nagyméretükből fakadóan nem lehetett vele könnyen ütni. Felhúzva inkább csak hárító szerepe van, illetve lökni, öklelni lehet vele közelharc esetén. Ez mind függött a fogantyú kialakításától:
A kétpontos függőleges fogás stabilitást adott, a kétpontos vízszintes felkötéssel könnyebb volt lökni és öklelni, az egypontos pedig könnyű és gyors mozgást biztosított.
Nagy változáson ment át a 15. században, mikor a komplikáltabb számszeríjé és a puskáké volt a főszerep. Ekkor jöttek létre a pavese és torony pajzsok, amiket kitámasztva lerakhattak barikádként, hogy mögötte elbújva újra tudják tölteni a fegyvert.
