A középkor egyik legrettegettebb fegyvere. Míg az íjászok kitaníttatása hónapokat vett igénybe, addig egy számszeríjászt kitanítani mindössze pár nap volt. Ráadásul a számszeríj jóval pontosabban, erősebben és távolabbra is lőtt egy íjnál, az egyetlen hátránya, hogy kissé lassú az utántöltése.
A 14. században az íjászok továbbra is megmaradtak, sőt gondoljunk csak az azincourti csatára, ahol az angol hosszúíjászok vereséget mértek a francia lovagokra 1415-ben. Azonban az íjászokat kimondottan csatatéren vetették be. Hiszen az íjak nagyságuk miatt alkalmatlanná és ügyetlenné váltak egy várostrom során, ahol szűk helyeken kell felmászniuk a katonáknak. Így a számszeríj lett a várvédők hírhedt lőfegyvere.
A számszeríjász csapatok legerősebbje a genovai zsoldosok. Ők fejlesztették ki a páncélos számszeríjász csapatokat, ahol volt egy pajzsos számszeríjász, aki töltött, meg egy számszeríjász, aki csak lőtt, ezzel gyorsították fel a számszeríj időigényes hátrányát.
A számszeríjnak következő a felépítése:
Áll egy erős íj részből, ami acélból is készülhetett, majd egy vastag, szinte kötél vastagságú idegből. Ez az íj egy vastag fa tusra van erősítve, amin végigfut a vesszőárok, amibe helyezik a lövedéket. Az íj tövénél egy kengyel van, amibe belelépve megakadályozhatjuk, hogy felhúzásnál megemeljük az egész fegyvert. Az ideget az ún. dióra húzzák rá, ami egy csont vagy fém henger, ezt akassza be a hosszúnyelű ravasz. A ravaszt felhúzva kell elsütni a szerkezetet.
Felhúzása a történelem során sokat változott, hiszen léteztek olyan erős számszeríjak, amit nem lehetett puszta kézzel felhúzni, így használhattak: kecskelábas emelőkarokat, tolós emelőt, csörlőt, cranequint, ami egy fogasléces és fogaskerekes csörlő szerű szerkezet volt.
