A buzogány a történelem során szimbólummá vált, összeköthető a vezetővel, csatárral. A tisztek a sorokat buzogánnyal igazgatták, ráütve arra ki nem állt a helyén vagy nem tartotta ki pajzsát, fegyverét. Továbbá a keleti népeknél is a bajnok harcosok rendelkeztek buzogánnyal, amivel könnyen harcolt lóháton és párbajban is.
A 14. században leginkább a tollas buzogányok voltak jellemzők Európában. A nyele kemény fából készült, majd később fémből, illetve elmondható, hogy szinte mindegyik egykezes volt. Feje szelvényes, amit egy központi csőhöz erősítettek kovácsheggesztéssel. A szelvények száma leginkább 6 és 8. Ezek a szelvények lehettek háromszög alakúak, ami ütésre és szúrásra is szolgált vagy téglalap alakúak, amiknek a sarkai vágó-szúró sebet ejtettek.
Míg a 14. századi keleti stílusú buzogányok bütykösek vagy csillag formák voltak. A fejet formában öntötték ki, leginkább rézből, illetve réz ötvözetből, így egy egészet alkotott és nem külön részekből rakták össze, mint a nyugati rokonát. Így a fej jóval kisebb volt, ám súlyos. A bütykök vagy a csillag ágai képesek voltak lyukasztani, ám inkább törést, belső vérzést okoztak az ellenfélnek.
