A 14. század előtt viszonylag tág fogalom volt a jobbágyság. Minden olyan szolgát jobbágynak neveztek, akik a mezőváros peremén és falvaiban éltek.
Először Nagy Lajos, 1351-ben, szabályozta a jobbágyságot, ő vezette be az első szabályos adóztatást: tizedet az egyháznak fizették, a kilencedet pedig a földesúrnak. Így viszonylag megfékezve azt, hogy egy-egy földesúr vagy egyházfő túl nagy adót rójon ki.
A 14. században a jobbágyok rendelkeztek kisebb bírtokkal is, saját földjük lehetett és állattartással foglalkoztak. Sőt piacra is készítettek termékeket, szabad volt a kereskedelem.
A vagyonból feljebb kerülhettek a ranglétrán, illetve pénzzel ki is válthatta magát egy-egy család és új életet kezdhettek egy városban.
A hadbavonulásnál kötelességük volt szolgálni a földesúr csapataiban. Ők képezték az egyszerű könnyűgyalogságot. A hadi felszerelést saját maguknak kellett elkészíteniük és a kiképzésük se lehetett túl részletes.
Egy jobbágy öltözéke elég egyszerű volt: alsóruha fölé tunika és harisnya került. Fején vászon főkötő, ami igen gyakori eleme volt az öltözéknek. Nyáron, illetve aratásnál kalapot hordhattak, ami védte a fejüket, arcukat a Naptól, télen pedig csuklyát húzhattak, aminek gallérja még a mellkast és a hátat is melegíthette.
Lábbelijük egyszerű bocskor volt. Az övön egyszerű kiegészítőket hordtak: késeket, övtáskát, szütyőt, ami kellett a hétköznapi munkához.
Egy jobbágy hadbavonuláskor egyszerű „fegyvereket” forgatott: kiegyenesített kaszát, vasvillát, szekercét, fejszét, hosszabb nyelű kalapácsot vagy különféle bunkós botokat, husángokat.
A földbirtokosnak, illetve a lovagnak volt a feladata ellátni embereit fegyverzettel, így előfordult, hogy a jobbágyak kezébe lándzsák, kelevézek és kisebb pajzsok is kerültek.
