A lándzsa, akár a bunkósbot szintén egy ősi fegyver. A történelem során számos csatában helyt állt, mindig elsődleges fegyverként használták. Elmondható, hogy a katonaság szimbólumává vált, sőt a katonai egységet róla nevezték el: lancea, avagy kopjaalj.
A 14. században a lándzsa nem ment át kimondottan nagy változáson, hasonló volt a 13. században, de még a 15. században is, illetve térségekként megvoltak a saját jellemzők, mind függött a kovácsmesterek ügyességétől. Talán az figyelhető meg, hogy a 14. századtól nem csak a lándzsa dominált szálfegyverként, hanem megjelentek a különféle nagyobb és komplikáltabb pengéjű fegyverek.
A 14. századi hadi lándzsa kétélű volt, hosszan vékonyodó heggyel, közepén vastag gerinccel ami növelte a strapabírást a döfésnél. Nyelével együtt lehetett olyan hosszú, mint használója magassága, de leginkább 2 méteresek voltak vagy akár hosszabbak.
Használata viszonylag egyszerű, hiszen leginkább döftek vele, nem véletlen, hogy az egyszerű katonák fegyvere volt, akiket gyorsan ki lehetett képezni a használatára. Sokszor társult mellé egy nagy gyalogsági pajzs, ugyanis tömegben szinte egyáltalán nem lehet védekezni vele. Elsődleges fegyverként ez tört el először, elég volt egy vágtázó lovas csapatot védeni vele vagy egy csatabárdos, buzogányos ellenfél és már többnyire eltört, elrepedt a nyele, így használatba került utána egy másodlagos rövidnyelű fegyver.
