Ebben a blogsorozatban olyan meséket hoztuk, amik kissé kiszínezettek, ám követik a történelmet, illetve nem változtatnak a történelmi tényeken. A történetekben igyekszünk a korszak szellemiségét, jellemét is bemutatni, mintha tényleg egy 14. századi mesemondó adná elő.
Nagy Lajos urunk végre eljutott Aversa városához, ahhoz a várhoz, ahol orvul meggyilkolták testvérét.
A városa nem adta könnyen magát. Amit leromboltak a magyarok nappal, azt éjjel újraépítették a várlakók. Ráadásul az olasz várkapitány sokszor elrendelte tisztjeinek, hogy törjenek ki a várból és a fáradt ostromlókat verjék szét.
A csatározásokban igen kivette részét Lajos is, ugyanis erősen égett benne a bosszúállás. Annyira magabiztossá vált, hogy meg is feledkezett önmagáról, ahogy az sűrűn megesett.
Így történt az is, hogy az egyik várvédő számszeríjász eltalálta, mikor túl közel merészkedett a falhoz. A löveg a bal lábába fúródott. A lova megijedvén ledobta magáról, így a királynak gyalog kellett elhagynia az ostromló hadtestet.
Mire visszaért a táborba a sebe teljesen bedagadt. Hamar a sátrába vitték, ott ráfektették az asztalra és az összes orvost odahívták hozzá. A tábori orvosok mindenféle eszközzel próbálkoztak, de nem tudták kihúzni a löveg hegyét. Lajos türelmetlen és heves természete lévén elbocsájtotta az orvosokat és inkább hű barátját Laczkf Istvánt és védelmezőjét Kont Miklóst hívta sátorába, hogy húzzák ki a vesszőt mihamarabb.
A két hadvezér tanácstalan volt, de megpróbálkoztak megmenteni a királyukat. Az egyik lefogta Lajost, hogy véletlen se ugorjon fel, a másik meg tiszta erejével megpróbálta kihúzni a löveget egy hirtelen nagy rántással. Nehéz feladat volt, hiszen a hegy húzta az egész bőrét és minden izmot. Úgy mondják, hogy tizenkét rántással sikerült kihúzni, ami akkora fájdalommal járt, hogy Lajos eszméletét vesztette.
A tábor és az ostromló város is hallva a király kiabálását és fájdalmát, hamar terjedt a pletyka, hogy a király halott.
Ezt hallván Lackfi félt, hogy lázongás tör ki, hiszen az ijedt sereg hamar haza akar majd menni. Mondta is magában: „Jól megcsináltad kölyök... mindig az első sorba kell harcolni király létedre.”
Kont Miklós már jött is vissza, mondva Lackfinak, hogy valahogy meg kell nyugtatni a tábort, mert már mindenféle hír napvilágot látott, hogy a király nincs többé. Némi töprengés után a mindig eszes Kont azt mondta Lackfinak: „Hát végülis itt a király, nem is értem mit töprengünk ezen, láthatja mindenki és meg is fogják látni.”
Fogták az eszméletlen, halálossan megfáradt királyt és felöltöztették a páncéljába, sisakrostélyát lecsukták, majd hozzákötözték a nyereghez. Így vezették végig a táboron, majd Aversa kapuja elé, hogy lássa az olasz, hogy él és virul a magyar király.
Lackfi István utat törve Itálián nem kevés gondban és fennakadásba ütközött. Amerre a magyar sereg járt úgy zárták be a várak a kapukat és megálljt mutattak nekik. Lackfi sok város kapuját betörte, de nem volt már olyan ifjú, egy-kettőbe beletört a faltörő kos szarva. Ilyen volt Contarso vára is, aki nem adta magát egy könnyen.
Háborgott Lackfi, félt attól, hogy micsoda szégyenbe esik, hiszen a király már elindult Itália földjére, ő meg itt vacakol egy kis erőddel.
Többször hívatta az olasz várkapitányt, hogy tárgyaljon vele: ígért neki aranyat, földeket, védelmet, sőt még parancsnokokat is, akik önként beálltak volna a várat védeni, csak akassza már ki a magyar királyi zászlót és haladjanak tovább. Az olasz várkapitány csak pöffeszkedett, úgy állt az erőd kapuja fölött, mint egy kakas, aki védi a trágyadombját. Leggyintett egy nagyot Lackfi és visszament káromkodva a sátrába.
A magyar hadvezér épp a térképeket bújta, hogy miként kerűlhetné ki a várat, amikor megjelent a sátor bejáratánál Maroczko, egy lengyel kalandor lovag, aki embereivel a kezdetek óta vele tartott. Maroczko elnézegette a térképeket, majd megkérdezte:
„A talján nem akarja kitűzni a magyar zászlót? Sebaj, majd én kitűzöm.” Lackfinak elkerekedtek a szemei, majd megkérdezte tőle, hogy miként képzeli ezt. A lengyel nem válaszolt, hanem szó nélkül kiment a sátorból.
Alig múlt el egy kis idő, mikor az egyik őr szól Lackfinak: „Jöjjön gyorsan uram, ilyet még nem látott, ami most történik.” Ki is jött a sátorból, és láss csodát, megpillantja az olasz várat, aminek a kapuja előtt deszkafalakkal védett emberkupac van. Egymás vállába kapaszkodva próbálnak feltornyosulni a kapu feletti zászlótartóhoz. Az olaszok kőveket dobálnak, íjakkal lövöldöznek rájuk, de az összetákolt deszkafal jól takarja őket, amiket egyre csak magasabbra helyeznek fel. Amikor az emberi létra elérte a vár zászlóját, akkor fogta magát Maroczko, megragadta a magyar királyi lobogót, és megmászta az emberkupacot. Felkapaszkodott a vár zászlótartójára, onnan kihúzta az olasz zászlót és beleszúrta a magyar királyi lobogót.
Lackfi nem hitt a szemének. Oly ügyessen és oly összedolgozva védték egymást, hogy egy ember sem esett el. „Lám, betartotta az ígértét a csibész lengyel.” mondta magában.
A vakmerőséget végignézte az olasz várkapitány is, majd némi kis unszolás után végül csak kinyitotta a kaput és átengedte a magyar hadat.
