Ebben a blogsorozatban olyan meséket hoztuk, amik kissé kiszínezett, ám követik a történelmet, illetve nem változtatnak a történelmi tényeken. A történetekben igyekszünk a korszak szellemiségét, jellemét is bemutatni, mintha tényleg egy 14. századi mesemondó adná elő.
Nagy Lajos királyunk Itália földjét hódította épp. A megfáradt magyar had Canossa várához ért, ami útjukat állta. A vár egy nagy hegytetőn ült kis zömök volt, falai vastagok, körülötte hatalmas sáncrendszer. Mindjárt felmérte Lajos, hogy nem lesz könnyű dolguk. Kimerült volt, úgy látta jónak, hogy majd reggel tárgyal a várkapitánnyal, hogy nyitott kapun mehessenek át vagy be kell törni azt.
Reggel Nagy Lajos királyunk ott állt a szűk kis úton, ami a várfalhoz vezet, várva, hogy elébe jön a vár ura némi szóváltásra. Múlt az idő, már magassan járt a forró itáliai nap, de csak nem jött elébe senki, még a várfal is üres volt. A magyar király és hadvezérei azt már megtapasztalta, hogy az olasz nem szeret korán kelni, de azért ez a késedelem már sértő volt.
Nagy Lajos királyunk nem a türelméről volt híres, dűhítette az ilyen tétlen viselkedés. Visszalovagolt az ostromtáborba és vörös dühös fejjel parancsot adott embereinek, hogy foglalják el a várat és hozzák elé ezt a pimasz olasz kapitányt.
A büszke olasz várkapitány nem aggódott nagyon, vastag falai mögött jót reggelizet, mindenkit nyugtatott, mondva nekik, hogy ez a vár bevehetetlen. És nem mondott hamisságot, hiszen a vár előtt széles sáncrendszere húzódott, tele tüskés bokrokkal, kihegyezett karókkal, oly széles volt ez az akadály, mint maga az ostromtábor. Közvetlen a vár előtt mély és széles árok ölelte körbe a magaslatot, aki eljutott odáig egy szakadéknak nézhette, hiszen onnan magasan tornyosult a vár a dombtetőn. Végül a falon annyi lőrés, mint egy löszfalon a fecskefészek, mögöttük vastagon páncélozott számszeríjászok.
A magyar sereg megkezdte az ostromot, de sehogyse tudott eljutni még a sánc túloldalára sem. A tüskés bokrokba felakadt a könnyen öltözött gyalogság, a karókra felszúródott a lovasság és a árokban kezét-lábát-nyakát törte a páncélos zsoldos sereg, akik meg megmaradtak azokat lelövöldözték a számszeríjászok.
Lajos királyunk megelégelte ezt, felpattant a lovára, felkapott egy olajjal megtöltött edényt és egy fáklyát, majd vágtatva megindult a várkapu felé. Odaérve köveket zúdítottak rá, de csak hozzá tudta csapni az edényt a kapuhoz, majd megdobta a fáklyával és a kapu lángra kapott.
Dicsőségessen ugratta lovát és jelzett hadvezéreinek. Ahogy ott fordította lovát egy nagy kő eltalálta és egyenest az árokba esett, rá a lelövöldözött testekre. Ezt látva Lackfi István fia, Miklós, aki épp átvergődött a tűskés bozótokon, rohamot parancsolt embereinek, akik a felgyújtott kapun könnyen áttörtek. Miklós pedig felsegítette az árokból a királyt és pajzsával védve visszasegítette a védett ostromtáborba.
Nagy Lajos királyunk visszatántorgott a sátrába, körülötte mindenféle gyógyítóval, de elzavarta őket. A hadvezérei marasztalták, sőt még meg is szólták ezt a vakmerő tettét, de a király csak annyit mondott:
„Ha a király nem jár el példával, akkor az nem várható el senkitől sem.”
Lackfi István, a magyar király hű embere, erdély vajdája, hajóval érkezett Itália földjére, hogy visszaszerezze Nápoly városát.
A Lackfi család igen híres volt ebben a korban, hiszen derék katonai szolgálatot tettek Lajos királyunknak, aki felemelte őket az ősi magyar családok közé, sőt nagyobbra tartotta őket sok más családnál is.
A Lackfiak keménykezűek voltak, címerükön lévő sárkány sok ellenséget futamított meg. E vitézlő család tagjai derekassak, igazszavúak voltak, ám kissé nyersek és időnként csak-csak fejükbe szállt a dicsőség. Mondhatni úgy is, hogy egy lakoma alatt az asztalnál mindig feltűnő jelenség egy bortól hangos Lackfi úrfi. Mint az ilyen, „új nemesi családok” nem voltak mindig tisztába az udvari viselkedéssel, hogy mit illik és mit nem.
Nohát legyen annyi elég, hogy a horpadt és szakadt páncéljaikon látszódott, hogy nem egy piperkőc társaság a Lackfiak, és a rendet jobban ismerik a csatemezőn, mint a palotákban.
Lackfi István is egy ilyenfajta volt, tudta jól Lajos királyunk, hogy kit kell küldeni Itália földjére rendet rakni.
Hamar jött a hír, hogy éppen feléjük tart a hírhedt Werner, aki a legsikeresebb német zsoldos hadat vezeti itt az olasz földön. Lackfi hallott róla már, hiszen nem is oly rég épp a magyar király oldalán harcoltak, csak hát az ilyen csél-csap zsoldosok szeretnek mindig másoknak is harcolni.
Werner von Urslingent úgy is emlegették, hogy a fekete lovag. Számos háborút vívott, sőt még a pápa ellen is. Szeretett gyújtogatni és állítólag még fekete páncélt is viselt, úgy tartották, hogy az ellensége alvadt vérét sose mosta le róla, ezért lett fekete. A csatlósait a pokolból toborozta, aki kiállt ellenük azt vitték le a pokolba, hogy felfalja őket Belzebub.
Lackfi egy ilyen sereg ellen nézett farkasszemet, hiszen azok pár napon belül már ott is voltak a táborukat körbezárva. Felmérték egymást, nem siették el, látva mindkettő sereg, hogy szemtől-szembe támadva olyan vérontást csapnának, hogy az nem érné meg.
Werner nem akarta ritkítani saját németjeit, sokat gondolkozott, hogy miként verhetné vissza a frissen érkezett magyarokat. A fülébe került a hír, hogy Lackfi erős bajnok, igazi kardforgató és szereti fitogtatni a tudását is. Tetszett ez a német ördögnek, úgy döntött kihívja párbajra. Sok nemest vágott le így, ez is csak egy a sok közül.
Német szokás szerint, amikor párbajra hívott egy nemes egy másikat, páncélkesztyűt cseréltek, de ebben az időben ez csak ilyen jelképes volt, amiről természetesen nem sokat tudott Lackfi. Werner egy kis ládát küldött, benne az erre a célra készítetett aranyló dísz páncélkesztyű és egy levél, ami tartlmazza feltételeit. Az erdélyi vajda igen csak megcsodálta a kesztyűt, nem is tudta mire vélje. Nézegette jobbról, balról: „Igen finomkezű lehet ez az ördög Werner, egy karcolás sincs ezen a kesztyűn” – gondolta magában.
Hát mit tehetett? Neki is el kell küldenie a páncélkesztyűjét, így érti meg a német, hogy megvív vele. Ránézett a sok csatát megjárt kesztyűjére és megállapította: „A csuda vigye el... Horpadt, kopott, mit gondolhatnak majd róla, ilyen kesztyűbe kell harcolnia ellenfelének?”
Elvitte a tábori kovácshoz, aki kicsit megjavította, igyekezett szépen ki is fényezni, de lerít róla, hogy igen régi darab, messze nem olyan szép, mint a német aranyos kesztyű. Végül elküldte Lackfi, bár igen szégyellte.
Másnap mind a két bajnok páncélba öltözött, Lackfi páncélkesztyű nélkül állt ki a küzdő térre, amit a két tábor közt jelöltek ki. Werner meglepődve nézte, hogy ellenfele puszta kézzel áll ki, Lackfi is meglepődött, hogy az ebadta németnek van másik kesztyűje.
A küzdelem igencsak dühös volt, Werner hatalmas buzogányt forgatott, Lackfi pedig egy jókora csatabárdot. Mind a ketten aprították egymás pajzsát. Werner címerpajzsára három kis vörös pajzsforma volt festve, hamar beszakadt az egyik, Lackfi pajzsán pedig a sárkány hamar elvesztette farkát. Mind a két fél úgy fújtatott akár a bika, az olasz hőség kegyetlenül nyomta őket. Végül Lackfi összeszedte az össz erejét és egy határozott mozdulattal fellökte Wernert, aki nagyot csörrent a poros földön.
A német feje vörös lett, dühössen pattant fel a földről, és fogcsikorgatva elismerte, hogy legyőzte őt Lackfi. Hátat fordított a magyar tábornak és még aznap összepakolták a tábort, de fenyegetően nézett vissza, hogy még találkozni fognak.
Lackfit bajnokként éljenezte a magyar tábor, ő meg magassan tartotta a kezét, amin már a német aranyozott kesztyűje volt. Így lett Lackfi Istvánnak szép új kesztyűje.
