Ebben a blogsorozatban olyan meséket hoztuk, amik kissé kiszínezett, ám követik a történelmet, illetve nem változtatnak a történelmi tényeken. A történetekben igyekszünk a korszak szellemiségét, jellemét is bemutatni, mintha tényleg egy 14. századi mesemondó adná elő.
Történt, hogy a Német Lovagrend, avagy ismertebb nevükön a Teuton Lovagrend, igencsak megszorult a rájuk törő pogány litván népség miatt. A lovagrend nagymestere levelet írt minden uralkodónak, hogy segítsenek rajtuk, de kevés válaszolt vissza, a legtöbb király úgy tett, mintha meg sem látta volna a segítséget kérő levelet. Nagy Lajos királyunk ekkor még fiatal volt, tele bizonyítási vággyal, így ő volt az, aki elsőként jelzett vissza a német nagymesternek, hogy már úton is van a segítség.
A magyar sereg nem szokta a litván hideg mocsaras vidéket, így igen lassan haladtak, sokszor le kellett táborozni, hiszen elakadt az utánpótlás. A sereg igen hamar unatkozni kezdett és mint ahogy az lenni szokott ilyenkor nem csak a boros kulacsok kerülnek elő, hanem a különféle szerencsejátékok is.
Volt a seregben egy világot járt flamand gróf, akit IV. Willemnek hívtak, avagy IV. Vilmosnak. Az, mint ilyen kóbor lovag minden hájjal meg volt kenve. Sokszor járt-kelt mindenféle zsoldos katona között, akiknek a legkedvesebb szerencsejátékuk a kocka volt. A flamand lovagnak jól vágott az esze és szerencséje se volt híján, így hamar híres kockajátékossá vált.
Lajos királyunk mindig is szerette a versengést, főleg fiatal korában, hiszen mindig ő volt a legjobb mindenbe, ügyessége és ereje hamar bizonyult mindenféle lovagi játékban. Nem is Lajos lett volna, ha megvárakoztatja a kalandor lovagot, hamar kihívta kockajátékra, hogy bebizonyítsa, hogy igenis jobb, mint holmi flamand vándor.
A játékot sorban Lajos nyerte, a flamand lovag dícsérte, hajbókolt előtte, hogy milyen ügyes és eszes az ifjú magyar király. Lajos ifjanti vére csak nem bírt magával, bedőlt a lovag hízelgő dícséreteinek, úgy elmélyedt a játékban, hogy végül 600 arany forint összegbe fogadtak, ami nem csekély vagyon volt.
Az utolsó kör kezdetét vette, a flamand gurított, de igen szerencsétlenül. A király látta a rossz kocka járást és elbízva magát már dobta volna a kockát, ám a flamand lovag megállította, nagy szomorúságot mutatva. „Az összes vagyonom itt van, kérem könyörüljön meg rajtam király uram.”
Az ifjú uralkodó nem hajlott a kérésre, a játék heve fűtötte. Magabiztosan dobott egy nagyot a kockával, de az olyat gurult, hogy még az ellenfelétől is rosszabb számot mutatott. Olyan csúfol kapott ki, hogy a körbeülő nemesek, kapitányok önkéntelenül is megmosolyogták az elvörösödő fejét. Nagyon is bosszankodott, hiszen eddig senki emberfia nem győzte le, erre most egy viharvert lovag gúny tárgyává tette.
Látta a flamand a király gőzölgő fejét, gyorsan megértette, ha lelép a nyereménnyel, akkor valószínűleg az életével játszik. Így megfogta a zsák aranyat és szétosztotta a katonák között, mondva nekik, hogy előrébb hozta a király a zsoldot, és őt bízta meg ennek kiosztására. Ám, mielőtt ezt megtette volna, azért gúnyosan megjegyezte az ifjú királynak, hogy: „Nem szorulok kockanyereségre, nem válik dicsőségemre ily nagy uralkodót kifosztani.”
Úgy tartják, hogy Lajos királyunk az ifjú hevességében nem csak ezt a 600 arany forintot kockázta el, hanem a szerencséjét is, hiszen ezután szinte egy nyugodt éve sem maradt az uralkodásban.
Nagy Lajos urunk meghódította Nápolyt, elűzve a férjgyilkos Johanna királynőt. Tudni illik, hogy e nőszemély miatt indult el a nápolyi bosszúhadjárat, hiszen Johanna megölette férjét, Endre herceget, aki épp a mi Lajos királyunk öccse volt. Lajos mikor megtudta micsoda árulások történtek Taljánföldön rögvest indult, hogy megtorolja a kegyetlenséget és az árulást.
Hosszú hadjárat és mindenféle megpróbáltatásokon ment át Lajos királyunk, de végül sikerrel járt, elérte célját: bosszút állt és jó messzire kergette Johannát, szóval Nápoly és vele együtt a Szicíliai Királyság az övé lett.
A kimerült király nem sokáig élvezhette Nápoly gyönyörűségét, csak egy kicsit tudott megpihenni. A király nélküli ország gyorsan elkanászodik, így útnak kellett indulnia, mert a hatalmaskodó velencei urak minduntalan a horvát partokat támadták. Megfáradva indult útra tárgyalni a kalmárlelkű velencei dózsékkal, hogy hagyják már békén a tengerparti városait.
Nápoly városát egy hű szövetségesére bízta, Ulrich Wolfhardt-ra, arra a német zsoldos vezérre, akivel bevette a várost. A zsoldoskapitány hű is volt, amig arany volt a szütyőjében, amivel igencsak ellátta a magyar király.
Az nápolyi főuraknak nem tetszett ez a német, sőt a magyar király sem. Hozzá voltak szokva a pompához, mulatságokhoz, ehelyett egy szigorú, katonáskodó uralkodó fészkelte be magát. Ezt nem tűrvén, ahogy kilépet a magyar király a városkapun az olasz urak kitűzték Johanna zászlóját, majd felvonultak lázadni a város utcáin.
Hamar Johanna fülébe jutott a hír, hogy a nápolyi uraságok ő utána sírnak, így sereget toboroztatott és elindult visszafoglalni Nápolyt.
A német zsoldoskapitány, aki immár városkapitány lett nem volt rest: Megerősítette a falakat, rendelt egy csomó városvédő masinát, toborzott burgund tüzéreket, genovai számszeríjászokat, firenze környékéről angol íjászokat és mindenféle zsoldosnépet, felkészűlve várta Johannát, hiszen tudta, hogy lesz bőjtje annak, hogy ő lett a város ura.
Mikor Johanna serege odaért a várhoz hamar rájöttek, hogy nem lesz olyan könnyű bevenni.
Johanna ravasz nő volt, tudta hogy mennek ezek a dolgok. A német városkapitányt háromszor próbálta eltávolítani az útbol.
Az első próblkozása igencsak olasz módi volt, mert azok igencsak szeretnek üzletelni, talán a vérükben van. Így hát próbálta megvesztegetni Ulrichot, mondván dupláját fizeti, amit Lajos ad, cserébe adja át Nápolyt neki. Ulrich élvezte, hogy uralkodók veszekednek rajta, de élvezte azt is, hogy egy várost vezet, így csak nem rázott Johannával kezet.
Johanna látta, hogy valószínűleg nem szűkölködnek aranyba, így másodszorra mást talált ki. Lefizetett néhány úri szolgát, ravasz brigandot, rosszéletű csavargó katonát, bérgyilkost, akikkel megöleti Urlichot. Azonban Urlich is efajta múltú zsoldos volt, így hamar kiszimatolta, hogy mire készülnek. Elfogatta a lefizetett gyilkosokat, majd fellógatta őket a városkapu fölé, lássa csak Johanna, hogy nem járt sikerrel.
Johanna igencsak dühös lett, hogy sehol sem talál fogást ezen a németen. Se pénzzel, se tőrrel nem szerezheti meg a várost, így csak egy dolog maradt, a dögvész, avagy a pestis.
Elrendelte, hogy katonái, sőt lovaik egy kijelölt helyre gyűjtsék össze a trágyájukat, ugyanis az a bűzlő fekália hajítógépekre kerül, onnan meg egyenest Nápoly utcáira. Mondhatjuk úgy is, hogy Johanna végső elkeseredésében már csak szarral tudott dobálózni...
A várostromlók napokig dobálták be a bűzhött lövedékeket Nápoly fehérlő és fényes utcáira és házaira. Ulrich látva ezt elkezdett aggódni, hogy pestis járvány fog kitörni, ami igencsak lehetséges vész, ugyanis azokban az években söpört végig ez a kegyetlen betegség, ami megtizedelte a népet.
Nem volt mit tenni, így hát este kilopózott a városból embereivel, teljesen üresen hagyva az utcákat, házakat. A ostromlók pedig kitartóan dobálták a fekáliát még három napig, nem tudván, hogy már nem tartózkodik senki a kapun belül.
Johanna mikor úgy látta, hogy elég volt az ostromból nagy erőkkel elindult a város felé és betörték a hatalmas városkaput. Mikor belépett csak az üres város fogadta, ami úgy bűzlött, mint egy rosszhírű kocsma oldala, ahol kiadnak magukból minden bűzhött dolgot a távozó vendégek.
Így lett Johanna a szaraszgú város uralkodója.
