Ebben a blogsorozatban olyan legendás személyeket és varázstárgyakat ismertetünk, akik vagy amik segítséget nyújtanak a rossz legyőzésében, illetve akikről és amikről történetek szóltak a középkorban.
Az emberiség régóta tudja, hogy a virágoknak, gombáknak, magvaknak, gumóknak, különböző fanedveknek gyógyító vagy tudatmódosító hatásuk van.
A középkor embere, illetve az ókor embere sem tudta megmagyarázni, hogy miért hatnak így a növények az emberi testre. A nép egyszerűen úgy tartotta, hogy varázserővel bírnak a növények.
A népi gyógyítók a megbecsült társadalmi réteghez tartoztak, szinte varázslóknak tarthatták őket. Az ilyen gyógyítók örökölték a tudást, generációkon átívelő ismeretük volt a gyógyfüvekről és azok elkészítéséről.
Természetesen a növényekről kialakult babonák nem mindig voltak hatásosak, sok tévhit is keletkezett. A 16.-17. században az újra megerősödött katolikus egyház direkt büntette a füvesasszonyok, népi gyógyítók munkáit. Az akkori egyházi felfogás szerint csak Isten és az ima segíthetett a beteg emberen.
Egyészen csak az újkorban kezdtek el tudományosan is foglalkozni a gyógynövényekkel, illetve azoknak összetevőivel és hatóanyagaival.
Nos nézzünk olyan növényeket, illetve növényekből készült eszközöket, amiket ismert a 14. század embere. Ezek a növények szinte az ősi népi hitvilágban, babonákban és mitológiákban szerepelnek, amik megamaradtak a kereszténység előtti hitvilágból.
Tudás fája (Biblia), Égig érő fa (magyar mondavilág), Yggdrasil (skandináv mondavilág), Sefirot (zsidó hiedelem), Ashvatta (hindu mesevilág), Modun (Mongol hitvilág) – Szinte minden népcsoport történetében található egy hatalmas fa, amit tisztelnek vagy varázsereje van.
Ez nem véletlen, hiszen a sámánizmus, illetve a pogány vallások központi eleme volt. Ma is népszerű motívum a neo-pogány közösségekben, illetve a Wicca vallásban és a tetoválások között (sajnos ezzel együtt kezdi elveszíteni értékét, értelmét a szimbólum).
A legtöbb hiedelemben az életfától származik az élet, tudás. Magát a világot szimbolizálja. A gyökerei az alvilág, a törzse az élők lakhelye, majd a koronája és a csúcsa az isteneké.
Sok változata van, lehet kőris, tölgy. Minden népnél valószínűleg a legnagyobb fa fajtához kötik.
Főként a kelta, de a germán mitológiákban is szerepel.
A történetek szerint az ezüstfűz vagy a bodza ágából/törzséből készülnek a legjobb varázsbotok, varázspálcák. Úgy tartották, hogy a tündérek az üreges törzsű fákban élnek, így azokban van a legnagyobb varázserő.
A mondákban a mágusok ezekkel a varázslattal bíró sétabotokkal világítottak a sötétben, kapukat nyitottak meg velük, utakat mutatattak meg a sűrű erdőben.
A mesékben a boszorkányok varázspálcát készítettek belőle, drágakővel látták el vagy sodronyt tekertek rá amivel erősítették a varázslatokat. Átkokat, bűbájokat szórhattak az emberre.
A germán mondavilágban a mágusokon és boszorkányokon kívül törpök, tündérek is használtak varázsbotokat.
A valóságban is léteztek ilyen „varázsbotok”. Állítólag a kelta druidák almafából készítették és csengőkkel díszítették őket.
A kora középkori keresztény társadalomban még maradtak olyan közösségek és emberek, akik követték a pogány szokásokat. A druidák és gyógyítok titokban folytatták tevékenységüket, amikben az ezüstág is szerepelt. A 14. században inkább csak ősi szimbólum lehetett, amiket ünnepek irdején használtak a kelta nyelvű közösségek.
A nyugateurópai népszokásban megmaradt ez az ősi tárgy szimbóluma. Az ezüstág vagy a "fényes ág" jelképezi a fényt és a megújulást: Karácsonyfa, húsvéti ág, májusfa stb.
(Gandalf sétabotja vagy a Harry Potterben ismert bodzapálca mutatja be legjobban a kelta, germán mesevilág varázsbotjait, varázspálcáit)
A sztyeppei népek táltosai szintén rendelkeztek „varázsbotokkal”.
A sámánizmusban a két fő kellék a dob és a dobverő. Ennek a két tárgynak mágikus hatása volt, amik átalakultak a szellemvilágban.
A sámánizmus szerint, amikor a sámán vagy a táltos révülni kezd, akkor a lelke a szellemvilágba utazik. Ott egy folyóhoz ér, ami összeköti az élővilágot a szellemek világával.
A folyón csónakba száll, hogy utazni tudjon. A csónak maga a dob, az evezője a dobverő.
A kereszténység felvétele után a magyarság még majdnem másfél évszázadik hitt a táltosok varázserejébe. A táltosok folytatták tevékenységüket, bújsdosva éltek.
A 14. században is megmaradtak a népemlékezetben, de a kereszténység hatására sokszor baljóslatú, veszélyes varázslók képében. Maga a táltos szó is megmaradt a nyelvben. A mesékben minden olyan lény vagy tárgy ami varázserővel bír, az táltos.
Írország egyik jelképe, főként a ritka négylevelű.
Már a druidák is használták gonosz szellemek kiűzésére. Az ír hagyomány úgy tartja, hogy Szent Patrik ezzel űzte ki a kígyókat (gonoszságot) Írországból.
A néphiedelem szerint időjárás jósló is. Amikor vihar közeleg a levelek fölfelé kunkorodnak.
Ez a növény számos szláv középkori mondában, hősénekben szerepel.
Egy mágikus gyökér vagy fű, amit nem ismer az ember, illetve emberi szem nem talál meg. A mesékben csak állati segítséggel találhatják meg.
A délszláv mesékben legtöbbször a sündisznó segít a főhősnek, hogy rábukkanjon. A növény fő tulajdonsága, hogy mindent megnyit, ami zárva van, ajtókat, de mások gondolatát is. Segítségével könnyen átlátnak dolgokon, megtalálják a megoldást.
A néphit szerint vörösborban kell tartani és az ágy alá rakni. Úgy tartrják, hogy a termékenységi varázslatokban van jelentős szerepe.
A délszláv mitológiákban és hiedelmekben szerepel.
Állítólag csak nagyon rövid ideig virágzik, a nyári napfordulón. Aki megtalálja a virágot és leszakítja annak szerencséje lesz, és gazdagságot hoz neki. Azonban rossz szellemek, illetve tündérek is védhetik a virágot.
A hiedelem szerint a virág elátkozott kincset ad, ami konfliktusba keveri az embert. Így a megtalálónak kell eldöntenie, hogy leszakítja és vállalja a felelőséget vagy otthagyja.
Mivel ritkán látni ezt a jelenséget, így nem meglepő, hogy a középkorban varázslatnak hitték. Minden ami ritka volt vagy szokatlan azt a mesebeli lényekhez társították, ami megmaradt a népi hitvilágban.
Már az ókorban is varázserő társult hozzá.
A középkorban szent gyógynövényként ismerték. Úgy is nevezték, hogy „Ördög csapdája”.
A népi hagyomány úgy tartja, hogy Jézus sebeit ezzel kezelték, mikor levették a keresztről
Nagy valószínűséggel a bazsarózsa családba tartozik, a kora reneszánsz gyógynövényes könyveiben említik. Már a görögök is ismerték.
A késő középkorban lett ismét felkapott. A korai tudományos felfedezésekben.
A megfázását, lázat csillapította, különféle okkult tanoknál említik. Az egyház tiltotta a használatát.
Valószínűleg az első olyan növény közé tartozik, amivel a reneszánsz tudósok, illetve okkult tanok elkezdek foglalkozni.
