Ebben a blogsorozatban olyan természetfeletti lényeket ismertetünk, amik félelembe tartották a középkor emberét.
A 14. század előtti nyugateurópai történetekben segítő szándékú szellemek, lények szerepelnek. Ezek a jelenések vagy testi formát öltő szellemek a síron túlról figyelmeztetik, segítik szeretteiket, illetve a főhőst. Ezek régi szentek, hős királyok vagy halott családtagok.
A régi, pogány időkből származó szokásokban, amik kitartottak a középkor korai évszázadaiban is, békés képzet volt a szellemekről, halottakról. Ételt, italt tettek ki az asztalra az ősapáknak és ősanyáknak, akik együtt étkeztek az élőkkel. A leszármazott családtagok énekeltek nekik, táncoltak velük. Szóval egy vidám nagy családi összejövetelre hasonlított az a bizonyos nap, amikor megemlékeztek a halottakról, ősökről.
Ilyen volt a keltáknál a samhain ünnepe, a szlávoknál pedig a szlavák.
Azonban a 14. század után a szellemekről és halottakról barátságtalanabb hiedelmek alakultak ki. Elkezdődött egy olyan képzet, hogy a halottak veszélyesek, sötét erők veszik őket körbe, ami mindenféle gondot okoz a családtagoknak.
A század közepétől a germán nyelvű népek babonáiba visszatértek az ősi zord, halálosztó élőhalott kóborló lelkek. Keletre haladva a szláv mesékben is ártó, koporsóból felkelő lényekről számolnak be, akik rontást hoznak a vidékre. Az arab és a türk népeknél is ismerni bolyongó ősi lényeket, akik járják a pusztát és a sivatagot.
Érdekes módon épp ebben században csúcsosodott ki, avagy terjedt el egész Európában a halottak napja ünnepe, amit ma is ismerünk.
Természetesen minden népnél megvolt a pogány ünnep, ami halottakhoz köthető, de elég vegyes időpontokban. A rómaiak februárban emlékeztek meg a halottakról, amit leváltott a tavasz, ami az élet évszakja. A kelta népek ősszel ünnepelték a halottakat, amikor a természet is „elhal”. A germán népeknél tavasszal emlékeztek meg a halottakra, hiszen a halál után jön az új élet.
A középkor elején, a keresztény világban, csak a mindenszentek napja volt az ünnep, amit 741-ben Gergely pápa vezetett be. Ez az ünnep egy nagy miséről szólt, ahol a papok a küzdelmes emberi sors megsegítéséért, a halottakért, kik a tisztítótűzben szenvedtek és az egyház dicsőségéért tartottak misét.
Majd 998-ban a francia származású clunyi Szent Odiló bencés apát kezdeményezte a halottak napját. Ez viszonylag egy „ősi, pogányabb” ünnep újabb változata volt, ugyanis nem a templomban, hanem a síroknál, temetőkben emlékeznek meg a halottakról a hozzátartozók, virágokkal, ajándékokkal.
Nos, ez az ünnep csak lassan honosodott meg széleskörben, hiszen még a szigorúbb mindenszentek templomi ünnepe uralkodott. Ám a nép körében a 14. századra Európában mindenki gyakorolni kezdte a halottak napja ünnepi szokását.
Ez a század egy elég sötét időszak volt a történelemben. Európán egy hideg időjárás hullám vonult végig, ami gyenge termést és hosszú teleket okozott. Nagy volt az éhezés, sok gyerek halt meg.
A baj nem járt egyedül, ugyanis megjelent Itáliából a dögvész, avagy a pestisjárvány, amit kereskedő hajósok hoztak magukkal a közelkeltről. A betegség megbénította egész Európát, számos áldozata lett. A legyengült éhezőknek szinte semmi esélyük sem volt a gyógyulásra.
Így nem csoda, hogy a 14. században fontossá vált a halottak napja, hiszen rengeteg öreg, fiatal halt hirtelen erőszakos és kegyetlen halált a betegségben.
A szokás, hogy meglátogatják a sírokat, fényt visznek rá, és feldíszítik ekkor vált bevett szokássá, ami a mai napig tart. Így szépítjük meg hallottaink emlékét, illetve lelküket vezetjük a fényhez, családhoz.
Azonban egy más funkciója is volt a szépen díszített síroknak akkoriban. A díszítés és a törődés arra volt jó, hogy ne haragítsák magukra a hallottak szellemét. Ugyanis a 14. században a halál fogalma megváltozott, nem egy örök megnyugvást jelentett minden esetben.
A halál új testet öltött. Ismerni sok olyan ábrázolást, ahol csontvázak, illetve halottak vezetik az embereket a végük felé. Talán ezek az első ábrázolások, ahol megtestesítik magát a Halált. Különféle régi legendák, mesék éledtek fel, ahol bosszúálló halottak viszik a föld alá a gyengéket és a fiatalokat.
Talán nem meglepő, hiszen a pestisben meghalt emberek továbbadták a betegséget az élőknek. Gondoljunk csak bele, hogy mennyire nem tudtak védekezni, már csak a kulturális szokások miatt sem a járványoktól. A halottat szokás volt megcsókolni, megölelni vagy kezét csókolták, abban a pillanatban elkaphatták a dögvészt, ami pár nap alatt jelentkezett a hozzátartozón.
Így megszületett az „ártó, gonosz halott”, aki rontást hoz az élőkre. Félni kezdték a halott embert és nehezebb volt úgy tekinteni rá, mint a szeretett családtagra.
Egy másik babona is hozzájárult az ártó halott legendáihoz. Ez a gyerekhalálozáshoz kapcsolódott. Az egyház kimondta, hogy kereszteletlen gyerek, ha meghal, akkor a lelke nem kerül a Mennyországba. így a nép úgy vélte, hogy a gyerek lelke itt marad az élők között és kísérteni fog.
Tehát újra felélesztették a régi meséket, és újakat találtak ki, elkezdtek rettegni az élőhalottaktól.
A 14. században a német vidékről származnak az első „újfajta élőhalott” történetek. Ezeket az ártó lényeket nachzehrernek nevezték, avagy „utóélőknek” vagy „utóevőknek”.
Úgy tartották, hogy a nyughatatlan, éhes lények saját magukat és halotti leplüket is elfogyasszák. Ezek a feltámadt halottak nem hagyják el a sírjukat, csak akkor, ha látogató van a sírnál. A hozzátartozót megbetegítik, elveszik vagy „felfalják” az életerejét, illetve megfertőzik dögvésszel.
Az ilyen ártalmas halottakról szenteltvízzel, imádságokkal lehet védekezni, illetve ki kell ásni a koporsójukat és erősen lekötözni, megpántolni.
Ezek is hasonló élőhalott ártó lények, azzal a különbséggel, hogy amikor életre kelnek mindjárt elhagyják a sírjukat. Ezek az „újrajárók”. Olyan háborgó lelkek, akik nem tudták befejezni a tennivalójukat, elrontottak valamit életükbe, amit haláluk után kell befejezni vagy kijavítani.
A sétáló halott elmegy a régi otthonába, ahol felfalja az élőket, azzal a reményben, hogy új lelket kap és életre kel. Az ajtóra keresztet kell rakni vagy rajzolni, illetve szenteltvízzel lehet elűzni.
Ez a két középkori német élőhalott legenda a pogány időkből származik. A skandináv népeknél ismert jóval korábbi századokból is, bár kicsit más alakban.
Az óészaki draugr olyasmit jelenthetett, hogy „félrevezetni”, de van olyan értelmezése is, mint „dühöngő”. Talán ez a két kifejezés jó körbe is írja őket. A gjenganger pedig "újrajárót" jelent.
Ezek leginkább a tömegsírokban temetett harcosok, katonák, kik nem tudtak hazamenni családjukhoz. A tömegsírok többnyire nagy halmok voltak, illetve vesszőkből álló kupacok álltak rajtuk, úgynevezett varpok. A hagyomány úgy tartotta, hogy ilyen kupacokra egy újabb vesszőt kell dobni, így biztos nem kell fel onnan ártalmas halott, illetve még szerencséje is lesz az embernek.
Azonban, ha feléled a halott harcos, akkor járja az erdőket, hegyeket és élőkre vadászik a nyughatatlan lelke. Magával viszi fegyverét és páncélját, így nehéz legyőzni.
A délszláv mitológiában jellemző élőhalott lény. A neve olyasmit jelent, hogy „sikító”.
Több formája létezik, tájegységenként eltér. A legtöbb népmesében egy élőhalott, aki éjszaka előbújik a sírjából és felül a feszületre, ahonnan sikít.
Más mesékben egy visszatérő kereszteletlen gyermek, aki éjszaka felkel, hogy kísértse szüleit. A temetőből hallani a sírásást, ami csak akkor múlik el, ha a pap megkereszteli vagy az arra járók nevet adnak neki.
Egyes déli, hegyvidéki történetekben egy fekete testű, kutyafejű lény, aki a sírból kikelve vonyít a holdra, majd halált hoz vagy betegséget.
Ismerni úgy is, hogy egy foltos arcú, nyúlánk, vékony, aránytalan nagyfejű lány, aki a gyerekek és betegek lelkéért jött el.
A lugat az albán mitológiában szerepel, egy vámpírszerű eleven holt lény. A lugat valószínűleg a vulgáris latin lupus peccatus szóból ered, ami azt jelenti, hogy „hamis farkas”.
Ez a lény nem bírja a napfényt, így kutak mélyén él, elhagyatott régi házak pincéjében, barlangokban. Elképesztően erőszakosak és nagyon ijesztő arcuk van, világító szemekkel, nagy fogakkal. Nagyon gyorsan mozog az éjszaka sötétjében, egyes történetek szerint még repülni is tud.
Éjszaka a házak ablakából figyel, elsősorban a gyerekeket. Őket próbálja kicsalni kedves ajándékokkal, hogy magukkal vige.
Lényegében innen eredhet a később elhíresült vámpír legenda, ami ezen a vidéken lett világhírű.
Ezeket a lényeket tűzzel lehet elpusztítani, méghozzá úgy, hogy nappal fel kell keresni a sírjukat, ahol pihennek. Ki kell ásni, majd a koporsójukat fel kell gyújtani pap jelenlétében, aki végig imádkozik a lelkéért.
A türk népek élőhalott lénye, a neve olyasmit jelent, hogy „szellem, lélek”.
Állítólag csak a fiatal lányok tudják felkelteni a halottakat. Fehér ruhát kell húzni, majd a sír előtt varázsigét kell mondani, amiből kilép az eleven halott.
Általában ezek a lények tudatlanok és egyfolytában emberhúsra vágynak. A felkeltőjük kívánságát teljesítik, álltalában gyilkosságért vagy bosszúból keltik őket életre.
Amikor teljesítették a feladatukat nem tudnak visszamenni a sírjukba, így járják a pusztákat, sivatagokat, ahol emberekre vadásznak.
Az ír történetekben jelenik meg ez az ikonikus élőhalott. A neve olyasmit jelent, hogy „sötét, mogorva vagy haragos személy”.
Rengeteg történet szól róla, sok változatban. A legtöbb történetben egy fejnélküli lovas vagy kocsis, de előfordul fekete lovag formájában.
A fejnélküli lovas történetekben egy régi nemes, aki kapzsi és zsarnok volt. A nép fellázadt és megölte őt. Miután meghalt az ellene vívott csatában visszatér, hogy bosszút álljon a jobbágyain, akik elárulták. Hasonló története van annak is amikor fekete lovag alakjában jelenik meg, ám akkor inkább betegséggel, dögvésszel bünteti az embereket.
A fejnélküli kocsis története kicsit más. A kocsi egy halottasszállító, és úgy tartják amelyik háznál megáll ott bekopogtat. Amikor ajtót nyitnak neki, akkor a kezébe tartott feje kimondja az ajtóban álló nevét, és az betegségben rövid időn belül meghal.
Több változat van, hogy miként lehet ellene védekezni: tűzzel, karót szúrnak a holttestébe, mikor pihen a sírban vagy egyszerűen keresztet tartanak elébe.
Az angol-normann történetekben szerepel ez a sírőrző élőhalott. A jelentése kissé vitatott, olyasmit jelenthet, hogy „lény” vagy „bármi”, szóval nem nagyon lehet megnevezni.
A történetekben rengeteg alakja van, lehet egy halványtestű, világítószemű lidérces lény, de csontváz is, esetleg kobold vagy alacsony szűrkés testű sírból kikelt élőhalott.
A feladatuk, hogy védjék a sírokat, aki háborgatni meri őket azokat elkapják és kiszívják a lelküket vagy felfalják őket. Főként az ősi sírhalmok tetején állnak őrt.
A Gyűrűk Ura regényekben egy ilyen lénnyel találkozik Frodó, amikor menekül a gyűrűlidércektől. A magyar fordításban buckamanókként ismertek, ám ez az elnevezés nem igazán tükrözi ezeknek a lényeknek az ősi és feledésbe merült félelmetes alakjukat.
