Talán furcsának tűnhet a ma emberének, de a karácsony inkább a dicsőség és az újrakezdés napja, illetve ünnepe volt, mintsem a szereteté, amit ma hallunk mindenhol. Természetesen a szeretetnek is helye volt, hiszen a család, az összetartozás kulcsfontosságú szerepet tölt be, de inkább az új remény és a boldogság hangulata lebegte körbe a karácsonyt.
Már az eredete is erre utal. A ma ismert karácsonyt, illetve Jézus születésének napját a 4. században, a keresztény Rómában „találták ki”, ugyanis nem tudni mikor született a kisded Megváltó. Ezt a döntést a niceai zsinaton hozták meg, ahol nagy tanácskozásokba és javaslatokba fogtak, hogy miként is működjön a keresztény egyház. Ekkor I. Nagy Konstantin volt a császár, aki engedélyezte, hogy december 25.-én ünnepeljék Jézus születését.
Ezen a dátumon az egyik legfontosabb római pogány ünnepség volt, mégpedig a Saturnalia ünnepsorozat Sol Invictus napja, avagy a Legyőzhetetlen Nap ünnepe. A „csere” logikusnak tűnt, hiszen így Jézus szimbolizálta a Napot, avagy a fényességet, az új időszak kezdetét, hiszen ez volt a téli napforduló ünnepe, mikor egyre később sötétedik télen.
A téli napforduló szinte minden pogány kultúrában hatalmas ünnep volt.
A rómaiaknál ez a Saturnalia ünnepe volt, ahol Saturnus istent a földművelés és vetés istenét dicsőítették. Saturnus látta el minden jóval az embereket, illetve az újjászületést, az örök körforgást is hozzá kötik, hiszen újjánő a búza és mindig lesz mit enni.
A rómaiak Saturnalia idején nagy lakomákat csaptak, zenéltek, énekeltek és megajándékozták egymást. Az ájéndékozás szimbolizálta azt, hogy az egész évi munkának megvolt a jutalma, tehát bőségben, jólétben kezdhető az új időszakot. Ez az ajándékozás ugyebár ma is megmaradt szokásként. Gondoljunk csak a mikulásvárásra: csak az kap ajándékot, aki megdolgozott érte, avagy kitisztította a cipőjét. A Mikulás története viszont csak a 18.-19. századra tehető, nem középkori hagyomány.
A kelták és a germánok téli napfordulóját Yul-nak, illetve Yule-nak hívják (több név változata van). Lényegében hasonlóan ünnepelték, hatottak egymásra a vallásos gyakorlatok. A keltákra hatott a római vallásgyakorlás, majd a letelepedett germán népekre a római-kelta vegyes szokás, hagyomány.
A Yule ünnepkör idején hatalmas tüzet raktak, amit napokig égettek. A tűzben mindenféle áldozatot dobtak: ételt, italt, szerszámokat, fegyvereket, szobrocskákat stb. Ezzel fejezték ki a hálájukat az isteneknek. Majd a tűzrakásból elvettek egy-egy égő ágat és hazavitték, ezzel gyújtották meg a családi tűzhelyet.
A tüzes fa, illetve a tuskó- vagy rönkégetés megmaradt a szláv népeknék is. Az volt a szokás ilyenkor, hogy a családfő egy nagy tölgy vagy valamilyen kemény rönköt behozott a házba és meggyújtotta a végét. Ahogy múltak a napok és égett a fa vége, úgy tolták be a házba, ezzel kihúzhatták a tél nagy részét.
A pogány magyar hitvilágban is szintén jelen lehetett a tűzgyújtás. Sajnos nem lehet biztosra tudni, de valószínűleg szintén áldozatokat mutattak be a tűznek, illetve a tűz, mint a fény, illetve a Nap szimbóluma biztos nagy szerepet töltött be.
Érdekes belegondolni, hogy a karácsony szavunk egyik olyan ünnepünk, aminek nem éppen egyértelmű a neve. Húsvét, mindenszentek, vízkereszt stb. nagyjából érthetőek, ám a karácsony szavunk felvet pár kérdést.
Az egyik elmélet szerint a latinból vettük át, bár nem tudni, hogy a creatio (teremtés) vagy az incarntio (megtestesülés) szóból vagy akár ezek összeolvadásából jött létre.
Másik elmélet, hogy a szláv kračun szóból ered, ami annyit jelent, hogy fordulat, fordulás. Ez is logikusnak hangzik, hiszen a magyar nyelvben gyakori, hogy a mássalhangzók közé magánhangzót teszünk: „kracsun – karacsun – karácsony”
Újabb elmélet, hogy a kerecsen szóból ered, úgy tartják, hogy a pogány magyarok ekkor reptették a kerecsensólymokat. Másik hasonló ősmagyar elmélet, hogy két türk szóból jöhetett létre, a: kara (fekete, sötét) és a csun (fordulat) szóból. Tehát állítólag a karacsun volt a neve az ünnepnek, majd ebből változott át karácsonyra.
Nagy a valószínűsége annak, hogy szláv szóból vettük át, ahogy sok mást is, gondoljunk csak egyéb időt meghatározó szavainkra, avagy a napok neveire.
A ma ismert karácsony, illetve annak hagyománya és ünneplése lassan alakulhatott ki, nem egyik napról a másikra. Amit ma ismerünk az inkább a 17. századból ered. Ebben a században szervezték újra a katolikus egyházat, innentől mondhatjuk úgy, hogy „zordabb, szigorúbb lett”. Ennek több oka is volt, talán a legfőbb, hogy ilyenkor már kezdték elhagyni a katolicizmust az emberek és áttértek más református hitre. Így válaszul kialakultak szigorúbb irányzatok is, mint pl. a jezsuita vagy a puritán irányzat, amik jobban szabályozták az életmódot és az ünnepeket is.
A középkorban nagyon sokáig megmaradt a „pogány módi”, tehát az emberek hasonlóan ünnepeltek, csak ezt mind keresztény témában, szellemiségben. Továbbá az is elmondható, hogy kissé torz az a kép, hogy annyira vallásossak, illetve istenfélők voltak a középkorban. A nép épp annyira volt vallásos amennyire a hűbérura, hiszen ő döntött sok esetben, hogy mit és milyen módon ünnepeljen a népe, lényegében beleszólhatott a papok dolgába is, ám ez nem kevés feszültséget szított néhány esetben.
A karácsonyi, avagy az adventi időszak Disznóölő Szent Andrástól, avagy nov. 30-tól kezdődik és karácsonyig tart, ez a pihenés időszaka volt. A népnek ekkor már nem kellett dolgoznia a földeken, mivel már nem is volt nagyon mit dolgozni. András napján leölték a disznót, hiszen ekkor volt elég hideg ahhoz, hogy ne romoljon meg a hús, és ezzel kezdetét vette a tél, illetve az étel raktározás és böjt időszaka.
A böjtöt ma főként úgy ismerjük, hogy egyfajta „diétás étrendet” kell követni, ám ennél jóval több eredetileg. A böjt idején az étkezésre és az italozásra oda kell figyelni, illetve meg kell óvni magunkat minden testi vágytól, élvezettől is, tehát böjt idején nem is nagyon fogantak gyerekek. Ez a szokás teljesmértékbe a „hasznosságból” alakult ki, hiszen télen és kora tavasszal nem volt semmi friss étel, így eléggé csak be kellett osztani, hogy mit-mikor esznek és tesznek, nehogy kifogyjon a tartalék, legyengüljön az ember. Nos ezt az elővigyázatosságot néha azért felrúgták, kellett egy-egy kis ünnepség, mikor ismét boldogok lehettek és elengedhették a nagy kötelezetségeket.
Német területen alakultak ki az első karácsonyi vásárok. Sajnos nem tudni mikor lehetett az első, de már a 13. század végén jelen voltak. A vásárok elsősorban városokban alakultak ki, ahol élelmiszert árultak, mondhatjuk úgy is, hogy „disznótoros” kínálatuk volt. A városi lakosság kevésbé raktározott, illetve kevésbé tartott állatott, ellentétbe a vidéki emberrel. A középkori városi ember, már akkor is inkább megvásáolta az ételt, mintsem maga készítse el vagy nevelje fel az állatot, így a télire elrakott húst a vásárokban szerezték be.
A vásárokban természetesen nem csak ételt vettek, hanem sok mester is árulta portékáját, amik jól jöttek a háztartásban. A kézművesek sokszor nem csak árulni jöttek, hanem aprópénzért megjavították a tönkre ment szerszámokat.
A vásár mindig a sokadalmat jelentette, ahol a bőség van és vidámság. A vidámságot tovább fokozták a zenészek és a vásári komédiások. Nem lehetett ritka látvány, hogy egy-egy vásárban a tűz körül táncoltak az emberek, hiszen a zene a nép körében mindig a vígasság kelléke volt. A komédiások leginkább kis előadásokat vagy bábelőadásokat adtak elő, amiken kiparódizálták a pápát, királyt vagy egy-egy kapzsi urat, papot.
Hiába volt böjt előfordult elég gyakran, hogy hangoskodtak, ünnepeltek a vásárokban. A nélkülözés és a korai sötétedésben ezek mind kis fényes örömnapok voltak a középkor ember életében, ahol elvegyülhetett a nyüzsgő vidám tömegben és felengedhettek kicsit és feledhették az egyházi előírásokat.
A Luca nap volt az egyik legrövidebb nap, ez csak akkor változott meg, mikor megalkották a 16. században a Gergely naptárat.
Luca nap, a legsötétebb időszak rengeteg babona kötődik hozzá. Úgy tartják, hogy ekkor boszorkányok járnak kint álruhában, illetve mindenféle gonosz lény. Ismerjük azt a népi hagyományt, hogy ilyenkor kezdik el a Luca széket készíteni, ami 13 féle fából készül és 13 darabból áll. Ezt a széket el kell vinni a karácsonyi misére, fel kell állni rá és akkor megláthatják a boszorkányt vagy a boszorkányokat. A boszorkányok fehér lepedőt húznak a fejükre, úgy bújnak el. Miután megnevezik a boszorkányt menekülni kell előle, mert akit elér azokat átkokkal szórja meg.
Ez a szokás nem tudni, hogy mennyire élt a középkorban, nem kizárt, hogy a 17. században terjedt el jobban a Luca napi boszorkányság, ezzel félelmetessé téve ezt a napot, ami eredetileg vidám pogány ünnep volt.
Luca nap nem csak a boszorkányság napja, hanem a nagy jóslásoké, amit nem nézett mindig jó szemmel az egyház. Ezekben a jóslásokban mutatkozhat meg igazán az eredeti pogány szokás. Ugyanis Luca, a Lux szóból származik, ami a fényességet jelenti, tehát összeköthető a Nap vagy a fény ünnepével. Luca napkor sok „termékenységi varázslást” hajtottak végre.
Ismerünk olyan szokást, hogy gyümölcságat hoztak be a házba, amit vízbe rakva rügyeztettek. Az ág ha rügyezésbe kezdett azt jelentette, hogy jó lesz a következő év. Néhány ügyesebb jós a rügyeket megszámolva azt is tudta, hogy mennyire lesz esős vagy száraz a következő év.
Szintén ekkor vetették el a lucabúzát. Egy maroknyi búzát ültettek pohárba vagy tálba és egészen karácsonyig locsolták. Karácsonykor levágták, majd az ünnepi asztal alá tették, rá pedig szerszámokat, hogy jó legyen a termés. Majd ezt a búzát a karácsonyi vacsora után kivitték az állatoknak, akik megéve termékenyek maradnak és elkerüli őket minden betegség.
Luca napján úgy tartották, hogy éjfélkor ki kell menni egy tüzes piszkafával és megkotorni a tyúkólat, ha így tett a háziasszony, akkor a tyúkok többett tojtak.
Luca napi szerelmi varázslások is voltak. Az egyik ilyen volt, hogy úgy találja meg valaki a szerelmet, ha Luca napjától karácsonyig minden nap megeszik egy almát. Majd a karácsonyi misén le kell térdelnie a szenteltvíz tartóhoz és aki belépve a templomban először megbotlik benne miközben ott térdel annak almát kell adni. Az alma elfogyasztása után garantáltan beleszeret, abba akibe megbotlott.
Talán a franciák tudtak leginkább ünnepelni. Miután lezajlott a karácsony megtartották a Festus Fatorumot, avagy a boldondok ünnepét. Ezen a napon végre vége a szigorú vallásos előírásoknak és a böjtnek, így szabadon gúnyolódhatot a nép az egyházon. Talán meg se kell említeni, mennyire ellenezte ez a papság.
Ezen a napon az emberek megválasztották a nép közül a pápájukat és mindenféle templomi rituálét általa kiparodizáltak. Az ünnep pápáját körbeszállították a településen és minden háznál adtak neki enni. A menet egészen a templomig tartott, ahol lehajították a földre, jelezve, hogy elegük van az egyházi fegyelmezésből, és a pápa jólétét is megszólták egyben.
A 16. századig fennmaradt ez a szokás, utána betiltotta az egyház, csak újévkor gyakorolhatták egy kicsit visszafogottabb formáját.
Angliában hasonló szokás figyelhető meg, itt is uralkodót választanak. A lakomán süteményeket szolgáltak fel, külön a férfiaknak és külön a nőknek. A férfiaknak szánt sütemények egyikében egy száraz bab volt elrejtve, míg a nők süteményeik egyikében egy száraz borsó. Amelyik férfi megtalálta babot és amelyik nő a borsót azokból lett az est királyi párja az asztalnál. Ezután a lakomán ülő személyeknek mindenbe le kellett utánozni a megválasztott királyi házaspárt, akik megpróbáltak minél tréfásabb mozdulatokat vagy grimaszokat csinálni.
A karácsonyi felvonulások szintén népszerűek voltak, hiszen szintén jelen voltak a római Saturnalia ünnepén a nagy vonulások.
A felvonulásokat egy-egy színjáték követte, illetve pihenőként előadtak pár jelenetet. Ilyen volt a: három király érkezése, pásztorok, kik bújtatták a kisded Jézust stb. Ezeket mind tréfás párbeszédekben, dalocskákban adták elő. Ám nem csak Jézusról szóltak a történetek, egy-egy szent legendáját is bemutatták, az egyik legismertebb Szent György volt, aki legyőzi a sárkányt. Természetesen a sárkány jelképezte a pogányságot, az ördögöt.
Azonban ennek voltak egészen kifordult formái, amit nem nézett jó szemmel az egyház. Ezek a felvonulások karnevál szerűvé váltak, ahol egy fordított világot mutattak be. Szegényemberek, kóldusok kövér papoknak, szerzeteseknek öltöztek, sőt az is megtörtént, hogy állatokra adtak ruhát, a férfiak nőknek öltöztek, a nők pedig férfiaknak, illetve nagyon gyakoriak voltak az állatokat ábrázoló maszkok, jelmezek. Ez a fajta „felfordult világ” a pogány ünnepekből származik, ahol az év végén, illetve az új év előtt még kipróbálhatnak mindent, „belebújhatnak” más ember bőrébe, azt is megtapasztalva.
A ma ismert karácsonyfa a középkorban egyáltalán nem volt ismert. Az első karácsonyfa a 17. század végén német területeken alakulhatott ki a reformáció korában, ahol szakítottak a katolikus hittel és létrehoztak új elemeket. Azonban az örökzöld növényeket, ahogy ugye a fenyőfát is, már nagyon régóta használják, illetve varázserőt tulajdonítanak nekik.
Az örökzöld szimbólum a halál feletti győzelmet, a dicsőséget, állandóságot jelenti.
A kelta duridák fagyöngyöt gyűjtöttek, ami szintén örökzöld növény. Hitték azt, hogy a leveléből készített főzetek gyógító hatásúak vagy nagy erővel ruházza fel őket (nyugodtan gondolhatunk akár Asterix és Obelix történetében szereplő druidára).
A rómaiaknál a babért szerették használni szimbólumként, hiszen az is örökzöld. Gondoljunk csak a római császárokra, akiket babérkoszorúval ábrázolnak, jelezve azt, hogy ő a diadalmas, legyőzhetetlen, örök uralkodó. Sőt a koszorú, mint kör alakú forma, ami végtelen, avagy „nincs vége” még csak jobban megerősítette ezt a mondanivalót.
A germán hitvilágban szintén fontos szerepet játszott az örökzöld növény, illetve maga a fa szimbólum. Gondoljunk csak az ógermán Ygdrassil világfára. Úgy tartották, hogy az egész világ egy nagy fa. A fa koronáján élnek az istenségek, a törzsénél a halandók és e földön élő varázs lények, majd a gyökerénél pedig az alvilág helyezkedik el, és annak mindenféle lénye.
A középkorban ez az örökzöld növényi szimbólum és fa kultusz megmaradt. A tövises koszorú, ami készülhetet fenyőből, tiszafából, magyalból Jézus töviskoronáját szimbólizálja. Sőt a tiszafa és a magyal vörös bogyói még a Megváltó vérét is jelenthette. A térségünkben a karácsonyfa előtt tüskék ágat hoztak be a házba és azt díszítették, ez is Krisztus töviskoronáját szimbolizálta a keresztény szellembe, ugyanakkor egy pogány korból megmaradt fa kultuszt is.
A fenyő és az örökzöld növények, egyben emlékek is voltak, emlék a nyárról, illetve a zord tél előtti időszakról. Tehát egyáltalán nem meglepő, hogy már a középkorban vidám zöld színnel díszítették a házakat és a vásárokat, ezzel egy vidámabb, otthonosabb környezetet teremtve, ahogy ezt ma is tesszük.
A csúcspont egyértelműen a karácsonyi lakoma volt. Ez volt a legnagyobb ünnep, hiszen a böjt időszaka igen próbára tette az embert, még akkor is, ha volt egy-két „kihágása”, ahogy azt fenn olvashattuk.
„Karácsonykor még a kutya is jót eszik” tartja a mondás, ami nem annyira légből kapott. A középkorban ismert volt az a szokás, hogy karácsonykor a jobbágyság a földesúrnak tartozott kenyérrel, tyúkkal és némi sörrel vagy borral is, cserébe az uraságnak kötelessége volt vacsorát adni nekik. Tehát a ünnepi vacsorát közössen fogyasztotta el nép és úr. Lényegében a nép hordta össze az ételt és osztoztak rajta, de ezt mind úgy, hogy a földesúr birtokán fogyaszthatták el. Ezt úgy kell elképzelni, hogy karácsonykor kinyílt a kastély kapuja, ám valószínűleg nem léphettek be direkt az épületbe, hanem a palota előtt építhettek fel egy kis tetőszerkezetet vagy feszítettek ki sátrakat, hasonlíthatott egy lakodalomhoz. Ez egy kegyes gesztus volt, azt mutatva a földesúr, hogy „ami az enyém, az a tiétek is”, legalább karácsony napján...
Hogy mi került ilyenkor az asztalra viszonylag kevés adat van. Az biztos, hogy nagy szerepet játszott a méz, mint gyógyerejű étel, a különféle magvak: dió, mogyoró, ami a gazdagságot szimbolizálta, fogkhagyma, ami elűz minden rosszat és az alma, ami a termékenységet és az örök körforgást jelképezi. Ám ezek mellett a fő fogás minden esetben a hús volt, ami mellé kenyeret, kalácsokat, pitéket ettek.
A egyszerű nép körében a liba nagyon népszerű volt, illetve megdézsmálhatták a téli tartalékokat is, avagy a sózott, füstölt sertést is. 1314-ből van adatunk, hogy az angliai Somersetben a helyi uraság fejenként egy kenyeret osztott ki, egy napra elég sört és mustáros szalonnát, valamint csirkelevest és sajtot.
A nemesek lakomája leginkább vadhúsból állt. Nagyon népszerű volt a vadkan, illetve a vadkan fej, de vegyes húsú ragukat is ettek, amiben volt: baromfi, marha és hal is. Az ünnepi asztalon voltak még különféle gyógynövényekkel és borral készített mártások, amit zsemlemorszával sűrítettek. Azonban a legjobban várt fogás a pástétom volt mindig, ami akkoriban a legnagyobb konyhaművészetnek számított. A pástétom manapság egy „húspép”, azonban akkoriban ezt a pépet tésztában sütötték ki, így elmondható, hogy inkább húsos pitére hasonlított. A temérdek hús után mézzel és cukormázzal díszített diós vagy almás kalácsokat fogasztottak.
Azonban elmondható, hogy a középkorban az ételtől jobban csak az ital fogyott. Karácsonykor a mézsört itták, illetve a fűszeres söröket. A gazdag nemesi réteg továbbra is a bort, amit szintén fűszereztek, sőt forralva itták.
Egy érdekes eset maradt fenn, Londonból. A Szent Pál székesegyházból küldtek egy panaszlevelet a királynak, hogy karácsonykor oly nagy volt a részegeskeskedés és mulatozás, hogy kénytelenek őröket kérni, félve, hogy vízkeresztig tartja a nép ezt a magatartást. A király nem várhatta el embereitől, hogy karácsonykor őrt áljanak, ezért önkénteseket kért, akiket „jó tűzzel a csarnokban, egy fehér kenyérrel, egy főtt étellel és egy gallon sörrel naponta” jutalmazzák, ha őrt állnak a székesegyház körül. Nos az egy gallon sör kb. 4 litert jelentett, arról nem maradt fenn adat, hogy a jó erős téli sörtől mennyire maradtak éberek.
