Ebben a blogsorozatban olyan híres 14. századi nőket mutatunk be, akik erőskezű uralkodók voltak vagy a korszak kimagasló gondolkodói, újítói vagy szentéletűek, illetve hatást gyakoroltak a korszak szellemiségére, ami megváltoztatta a történelem alakulását.
Christine de Pisan 1364-ben a Velencei Köztársaságban született. Apja Tommaso di Benevenuto da Pizzano, sikeres orvos és asztrológus. A család viszonylag gyorsan felkapaszkodott a ranglétán, hiszen a családfőből gyorsan a Velencei Köztársaság tanácsosa lett. Innentől felfelé ívelt a családi karrier, ugyanis V. Károly francia király felkérte Tomasso Pizzanot, hogy legyen az udvari asztrológusa. Természetesen elfogadta a kinevezést. Innentől a család francia módi szerint említi a nevét, avagy Pisan néven.
A kis Christine de Pisan mindössze 4 éves volt, amikor Párizsba költöztek. Ott francia neveltetést kapott, az akkori legjobb körülmények között élt. Christine 15 éves volt, amikor hozáadták a királyi titkárhoz, Étienne du Castelhez. A házasságból három gyermeke született, két fiú és egy lány. A család közel állt a kiráyi családhoz, állítólag Christine lánya Mária hercegnővel a legjobb barátnők voltak.
Christine 24 éves volt, amikor apja meghalt, egyben ez jelentette a család jólétének a végét is. Ugyanis egy évre rá Étienne, a férje, elkapta a pestist és gyorsan végzett vele a betegség. Az apját követő tanácsosjelöltek kitúrták Christine-t a királyi udvarból, hiszen nő létére nem vehette át apja vagy férje szerepét, illetve fiai még túl fiatalok voltak, hogy eltartsák a családot.
Christine egyedül maradt a három gyerekkel és anyjával. A férje hagyatékából maradt volna elég vagyon, hogy eltartsa őket, de túlbonyolított és hamis perekkel elvették birtokaik nagyrészét, hivatkozva arra, hogy tartozásai maradtak a férjének. A Pisan család felfelé ívelő karrierje így egy csapásra visszaesett, szinte nincstelenek maradtak.
A legenda szerint Christine-nek csak a könyvei maradtak meg, a legkedveltebb szerelmes balladái, amiket készült eladni. Ezeket olvasva gondolkozott el azon, hogy ő ezeknél jobbakat tudna írni.
Christine így belefogott az írásba. Főként szerelmes balladákat írt, amik a legnépszerűbbek voltak abban a korban. A történeteit Bajor Izabellának, avagy a királynőnek ajánlotta, illetve I. Lajos orléans-i hercegnek és Mária hercegnőnek. A királyi család nem volt hálátlan, támogatni kezdték a munkásságát, további könyveket rendeltek tőle. Az apja által kialakított kapcsolat tehát kitartott továbbra is. Így mondhatjuk, hogy Christine de Pisan lett Európa első hivatásos írónője.
Christine a legtöbb történetébe beleszőtte a politikát, illetve az általa helyesnek vélt utat, javaslatokat. Ilyen eset volt, amikor a gyengekezű VI. Károly került a trónra. Az új uralkodó nem volt alkalmas az uralkodásra, így anyja, Izabella királynő próbálta kézben tartani a hatalmat, de a folytonos családi viszályban nem tudott érvényesülni.
Christine ennek hatására írt egy történetet, amiben Izabella királynét Kasztíliai Blankához hasonlítja, aki a múlt században sikeres régens királynőként uralkodott a Francia Királyságban. A történetében kiemelte, hogy egy királynő is tud ugyanolyan félelmetes, hatalmas és kiváló lenni, akár egy király. Ezek az új nézetek szárnyra kaptak és rengeteg nemeshölgy támogatót szerzet. Részben Christine-nek is köszönhető, hogy Izabella királynő megtudta erősíteni a hatalmát.
1402-ben egy irodalmi vitában vett részt. Megkérdőjelezte Jean de Meun művét, a Rózsa-románcát. A korszakban ez volt a az egyik legnépszerűbb szerelmes történet. Christine kigúnyolta a férfiak által elképzelt udvari szerelmet, illetve erőssen elutasította azt a közhelyet, hogy a nők csupán csábítóként szerepelnek a művekben, illetve egyéb művészeti alkotásokban.
1403-ban, a százéves háború kellős közepén megírta a Chemin de long estude című álomallegóriát, ahol megkérdőjelezi az angol-francia viszály fontosságát.
A történetében együtt utazik kumai Szibillával, a római prófétanővel, és nézik a háború dúlásait. Majd tanúi lesznek egy vitának, ahol a gazdagság, nemesség, lovagiasság és a bölcsesség megtestesítői vitatkoznak, hogy miként építsenek jobb világot. Szibilla prófétanő sugallja a vitázóknak, hogy csak egy ember tud igazságot teremteni, aki rendelkezik mindannyiuk tulajdonságaival.
Ez a története igencsak megrengette a feudalizmus rendszerét és a lovagiasság eszméjét. Művében érezhető volt egy korai reneszánsz gondolkozás, ami arra ösztönzi az olvasót, hogy érdemes megkérdőjelezni a korszak eszméit és érdemes feleleveníteni az antik bölcsességeket és filozófiát. Mint tudjuk, a százéves háború után új világnézetek, új hatalmi rendszerek jöttek létre, illetve le is áldozott a klasszikus lovagi kultúra.
1405-ben kiadta a Hölgyek városának könyvét és a Három erény könyvét, amikben ősi civilizációk női uralkodói szerepelnek, illetve a francia történelem sikeres nemeshölgyei. A művekben új értelmet nyer a középkori nők szerepe. Egy olyan világot mutat be, ahol a nők uralkodnak és hoznak döntéseket. A korszak felfogását és hatalmi rendszerét szinte teljesen felfordítja. Erőssen kritizálja a háborút és a királyok hozta döntéseket. A műveit Izabella királynő legidősebb fiának ajánlotta, Guyenne-i Lajosnak, bízva abban, hogy bölcsen és jól fog uralkodni, ha elolvassa könyveit.
A 15. század első felét egy francia polgárháború jellemezte, végső soron ezzel ért véget az angolokkal vívott ádáz százéves háború. Burgundiai János, más nevén Félelem nélküli János elrendelte Orléans-i Lajos meggyilkolását. Ugyanis a Burgund Hercegség ki akart lépni a Francia Királyságból. Így a franciáknak nem csak az angolokkal kellett háborúznia, hanem a flamandokkal és a burgundokkal is.
Természetesen Christine ekkor is írt történeteket, amikben javaslatait és kritikáit fejezte ki a háborúról. Ezekben az időkben történt, hogy a híres Jeanne d’Arc, nő létére, ismét felébresztette a franciákban a harci vágyat és legyőzte az angolokat, felszabadítva Orléans városát.
Így Christine legfontosabb írása ebben a korban Johanne d’Arc meséje lett, amit egy lelkesítő történetnek szánt, bízva, hogy új reményt ad az elkeseredett francia nemességnek. Mondhatjuk úgy is, hogy Christine de Pisan emelte fel néphős magasságába Jeanne d’Arc-ot, akinek a valódi sorsa jóval mostohább volt később, mint a róla szól történet.
Christine de Pisan feltétlezések szerint az 1430-ban halt meg. Nem tudni pontossan mikor, de az biztos, hogy akkor már nem élt, amikor Jeanne d’Arc-ot elfogják az angolok, majd élve elégetik.
Christine művei a reneszánsz korban élték igazán virágkorukat, mikor véget ért a százéves háború. Azt tudni, hogy nagy becsben tartotta a francia királyi család, illetve más országok íróit is megihlették a történetek. Úgy tartják, hogy a francia reneszánszban a virágénekek és szerelmes versek alapjaiként szolgáltak a történetei, főleg az udvari szerelem képét változtatta meg végérvényessen.
A 16. századig népszerű maradt. Az ellenreformáció idején, amikor ismét megerősödött a katolicizmus valószínűleg betiltották a műveit. Az akkori új vallásos életben nem fértek bele a női uralkodókról írt történetek. Csak a 19. század elején figyeltek fel ismét a munkásságára. Nagy hatást keltett a nőmozgalmaknál, ismét fontossá vált a női egyenjogúság kiharcolásában.
