Ebben a blogsorozatban megismerkedhetünk a leghíresebb lovagokkal, akik a 14. században éltek, és tetteikkel kiharcolták, hogy emlékezzen rájuk az utókor.
A Calveley egy kisnemesi család, kiknek birtoka a cheshire-i Bunbury környékén húzódott. Hugh a családi kastélyban, a Calveley Manorban született, talán 1315-ben vagy 1333-ban.
Közeli rokonságban állt a hírhedt Robert Knollys-szal, talán féltestvére lehetett. Knollys híres lovag volt, győzelmet aratott Calais-nál és Poitiers-nél, majd amerre járt francia falvakat és városokat gyújtogatott. A halomokba hordott pusztítást úgy is nevezték akkoriban, hogy „Knollys süvegjei”.
Hugh a legfiatalabb gyerek volt a családban, nem számíthatott túl nagy örökségre vagy hírnévre. Így, mint sok más fiatal nemes Bretagne-be utazott. Kisérője Robert Knollys volt, aki már ekkor erőskezű lovag hírében állt. A Bretagne-ba érkező angol nemesek és lovagok Bölcs Jánost, Montfort grófját támogatták, aki birtokot, hírnevet ígért nekik.
Ezekben az időkben a Bretagne Hercegsége uralkodó nélkül maradt, így a francia Blois Károly akarta megszerezni a területet. Ezt látva Bölcs János, az egyik legbefolyásossabb bretagnei nemes, angol segítséget kért. Így került oda Hugh Calveley és vele együtt számos angol nemes és lovag.
Hugh fiatal koráról viszonylag keveset tudunk, a becslések szerint 1346-ban ütötték lovaggá, de egy másik lovaggá ütésről is beszámolnak, ami húsz évvel később történhetett meg. Valószínűleg azért van zavar a forrásokban, mert részt vett a harmincak csatájában, ami előtt gyors lovaggá ütéseket tartottak.
Ez a „csata” számos költőt, dalnokot megihletett, így nem igazán tudjuk mi volt a valódi oka, ami kirobbantotta ezt a szokatlan kis létszámű ütközetet. Az angol Robert Bemborough és a francia Jean de Beaumanoir között zajlott. A legenda szerint egy kocsmában kezdődött a vita, amikor mind a két nemes ott akart megpihenni. A veszekedés fő oka az volt, hogy nem tudtak dűlőre juni, hogy a helység a Bretagne Hercegséghez vagy a Francia Királysághoz tartozik. Végül úgy döntöttek, hogy csata helyett egy lovagitorna szerű csatában küzdenek meg egymással, szigorú szabályok szerint.
Mind a két gróf a legjobb 30 emberét állított fel a küzdőtérre. Egy névtelen angol költő beszámol arról, hogy a csatában egy Hué de Caverle nevű nemes is részt vett az angol oldalon. A feljegyzés nem erősíti meg, hogy ekkor Hugh már lovag lett volna. Valószínűleg a csata előtti napokban ütötték gyorsan lovaggá, hogy részt vehessen a küzdelmen, de szinte biztos, hogy nem készült el a lovagi oklevele.
A harmincak csatáját a franciák nyerték meg, ugyanis ők csak hat embert vesztettek, míg az angolok kilencet. Hugh Calveley fogságba esett, de viszonylag gyorsan kiváltották.
1354-ben Hugh Calveley már egy elismert parancsnok, mégpedig a bretagnei Bécherel várának a kapitánya.
Az bretagnei angol csapatok épp a francia marsallt akarták fogjul ejteni, hogy megfékezzék az előrenyomulást. Hugh azt a parancsot kapta, hogy Montmuran várát kell elfoglalni, ami jelentős stratégiai központja a franciáknak.
Ekkor élt Bertrand du Guesclin, a leghíresebb breton lovag, aki azok kevese egyike volt Bretagne-ban, akik a franciákat támogatta. Tudjuk, hogy a saját népe megvetette őt, a franciák pedig sokszor gúnyolták a bretagnei származása miatt. Akármilyen is volt a vélemény Guesclin-ről, azt mindenki elismerte, hogy a legkeményebb és legsikeresebb lovag, aki harcban nem ismert semmi könyörületet.
Hugh Calveley-nek volt olyan szerencséje, hogy épp ellene indult, hogy elfoglalja a várat. A franciapárti Guesclin már előre számított a támadásra és a vár elé íjász és számszeríjász őrszemeket állított, akik riadót fújtak. Bertrand du Guesclin személyes vezetéssel rohamozta meg a közeledő angol hadat, akik nem számítottak ekkora támadásra. Hugh Calveley-t egy francia lovag ütötte ki a nyeregből és ismét fogságba esett.
Pár évre rá Hugh Calveley ismét találkozott Bertrand du Guesclin-nel egy híd elfoglalásánál. Mind a két fél lovagiassan harcolt, és most Hugh került ki győztesként. A francia lovag így most az ő hadifoglya lett.
A harmadik találkozásuk Auray-nél történt, ami ismét angol győzedelemmel fejeződött. A híres Guesclin ismét fogságba került. A két lovag között ekkor már kialakult egy lovagi barátság, amit egy szerződésben erősítettek meg. A megállapodás arról szólt, hogy kisegítik egymást, ha egyikük megszorul vagy fogságba esik.
Ahogy véget ért a breton örökösödsi háború a legtöbb angol lovag birtok és munka nélkül maradt. Hugh Calveley hiába győzedelmeskedett számos csatában, a háború nélkül nincstelenné vált. Ekkor csatlakozott a Grandes Compagnie-hoz, avagy a Nagy Kompániához. Ezt a zsoldos kompániát olyan lovagok hozták létre, akiket megfosztottak birtokaitól, illetve ugyancsak a háborúból éltek. Így összefogva kerestek fel hercegeket, királyokat, akik fizetnek a harci szolgálatukért.
Ezekben az időkbe, 1365 környékén, a távoli spanyol földön Aragónia segítséget kért a Francia Királyságtól és a pápától, hogy megszerezzék Kasztíliát. Így ironikus módon Hugh Calveley a franciák oldalán indult meg Aragónia felé a Nagy Kompániával, bízva, hogy jó kis vagyonra tesznek szert. A sors még azzal is megtréfálta, hogy Bertrand du Guesclin vezette a hadjáratot.
A hosszú hadjárat sikeres volt, számos győzelmet aratott a spanyol területeken. A hűségért Carogne grófjává nevezték ki, és feleségül adták hozzá az aragóniai királynő egyik udvarhölgyét, Constanzát, aki egy szicíliai báró lánya volt.
A sok csatát megjárt lovag végre birtokkal rendelkezett, családot alapíthatott, de nem volt túl sok nyugadalma. A háború is sok fejfájást okozott, de kicsapongó életű felesége is. Ugyanis Constanza körül kialakult egy pletyka, hogy házasságtörő. Annyira elkomolyodott a helyzet, hogy a hadjáraton lévő Aragón király fülébe is eljutott a hír. A király levelet írt az öccsének, hogy utasítsa Constanzát, hagyjon fel a házasságtörő életmóddal.
Elég ritkának számít az ilyen királyi közbeavatkozás, valószínűleg az aragón király félt, hogy elveszti a Nagy Kompánia szövetségét, amit ekkor részben Hugh Calveley vezetett.
Az angol lovag még nem is sejtette, hogy milyen fordulatot vesz az élete. A megtámadott kasztíliai király elmenekült a háború alatt és Angliába keresett szövetséget. III. Edvárd fia, a hírhedt Fekete Herceg, felajánlotta a segítségét. A herceg levelet küldött az összes angol nemesnek, hogy gyűjtsék össze embereiket, mert indulnak Aragónia ellen, hogy felszabadítsák Kasztíliát. Hugh Calveley is felszólítást kapott, hogy a Nagy Kompánia csatlakozzon az ellentétes oldalra, különben az Angol Királyság ellenségként fogja kezelni őket.
Hugh Calveley nem akart a saját népe ellen harcolni, így ismét angol oldalon harcolt, elvesztve birtokát, feleségét és újból ellenfele lett egykori parancsnokának és barátjának: Guesclin du Bertrandnak.
A Kasztíliát visszafoglaló hadjárat döntő ütközete a nájerai csata volt, amit az aragóniaiak, illetve a francia szövetségesek elvesztettek. Bertrand du Guesclin így ismét fogságba esett, részben Hugh Calveley-nek köszönhetően. Talán ekkor mutatkozott meg az igazi lovagi erény, hiszen a két lovag szerződése érvényben volt még. Guesclin levelet írt Hugh-nak, amiben „legkedvesebb testvérként” szólítja, majd kéri, hogy váltsa ki. Talán a két lovag sose hitte volna, hogy ilyen szituációban kell kisegíteniük egymást. Hugh sok vita és egyezkedés árán végül segített lovag barátjának, hiába fordult úgy a kocka, hogy ellenséges oldalon harcolnak.
Sajnos nem tudni, csak néhány utalás van arra, hogy Hugh Calveley-t a csata után ütötték másodszor is lovaggá, ahol bizonyította elszántságát az Angol Királyság felé. Valószínűleg ekkor kapta meg az lovagi oklevelet, ezzel örökös esküt fogadott és felhagyott a zsoldos életmóddal.
Még jó darabig a spanyol földön maradt, majd húsz évig az itt tartózkodó angol csapatokat irányította. Csatlakozott Gaunt Jánoshoz, Lancaster hercegéhez, aki a kasztíliai trónt szerette volna megszerezni, de nem járt sikerrel, csak még több ellenséget szerzett.
1388-ban az angolok és a franciák fegyveszünetet kötöttek, valószínűleg kimerült az angol had a Kasztíliai elleni hadjáratban. A békekötés tárgyalására Sir Hugh Calveley-t küldték, akit már ekkor a franciák is jól ismertek és becsülték.
A sikeres békekötés után visszautazott Angliába, hátrahagyva a spanyol francia vidéket. Berkshire-ba költözött, ahol békebíróként szolgált.
1394-ben halt meg végelgyengülésben, örökös nélkül. A sírját és képmását a feltételezett féltestvére emeltette, Sir Robert Knollys, akivel fiatal korában együtt utazott Bretagne-ban és onnan indult a kalandos élete.
